Tiszai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1927–1930

1927. augusztus

- 5 sőt az egész világra kiterjedő általános diadalt szerez a maga igazaínak és akkor ama „nagy jutalom" kézhezvételénél melyik egyház népe lesz boldog, ha nem az, amelyik addig is igyekezett az Ö igazait tisztán és igazán hirdetni és szentségeit az Ö rendelései szerint kiszolgáltatni ! ? Azért mondja e felette gazdag gondolatokat tartalmazó fejezet végén a nagy apostol: ,,Mi nem olyanok vagyunk, akik elvonjuk magunkat veszedelemre, hanem olyanok, kik higyjünk a mi lelkünk üdvösségére." S azért vallom én is, hogy az a kötelességem, hogy ellene mondjak minden evang. felekezeti defaitismusnak és öntudatgyöngitésnek. Pál apostol, Luther Márton, nagy elődeink dicsőült szelleme ugyanerre tanit. A Krisztus tiszta igazságainak birtokára támaszkodó nyugodt öntudatra, az 0 megváltó és üdvszerző érdemében vetett hit bátor és öntudatos megvallására, az ezt hirdető s az emberiség javáért önzetlenül munkáló evangelikus egyház és intézményeinek áldozatos, forró szeretetére igen. De arra se az apostol, se a nagy reformátor, se eléink példája nem tanit, hogy azért, mert kimondott rövid idő alatt valamely egyházi közcélt megvalósítani, valamely uj intézményt létrehozni a viszonyok mostohasága folytán nem tudunk, vagy azért, mert fegyelmi téren egyik-másik gyülekezetben bajok vannak, vagy azért, mert némely gyülekezetben a belmissiói munka még csak gyermekkorát éli, vagy, mert az állam még nem minden békebeli segélyt valorizált, vagy bármi más, itt-ott mutatkozó, kétségkívül bántó, de egyáltalán nem speciális evangelikus felekezeti kiváltságot képező fogyatékosságért, hibáért, mulasztásért, tökéletlenségért azonnal megfujjuk a közveszedelem riadóját és elparentáljuk magyarhoni evangeliumi anyaszentegyházunk jövőjét. ... Sőt. ha ilyen jelenségek felmerülnek, aminthogy tényleg felmerülnek, — de soha se feledjük el, hogy nemcsak nálunk, hanem a keresztyénség egész egyetemének a területén — legyen ez számunkra komoly intőjel a buzgó munkára, a lankadatlan kitartásra, a SZÍVÓS küzdelemre, amely nem a dicsőség mámorával kecsegtető alkalmi és pillanatnyi sikerekre, de állandó, céltudatos előnyomulásra s ekként a lelkeknek a Kriszius számára való meghódítására törekszik. Ugyanebben a szellemben kell felfognunk magyar hazánk a trianoni erőszak-diktálta békeparancs folyományaként szenvedett súlyos helyzetét. Bármennyire szorítson is a béklyó, amelybe bele akarták préselni a magyar nemzet szabad moz-