Tiszai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1914–1925

1915. július

— 11 — emberi választott eszközei által mutatja meg; — és legyen a nagy egyházkerület különböző rendű és rangu népének mintegy az elköltözöttnek szellemében szent szövetségre buzdító alkotása, amely egyesítse azt fájdalomban és örömben, veszteségben és alkotásban, emlékezésben és a jövő bizonytalan utai felé testvéries szellemben való haladásban. És e nemes és magasztos feladat eszméje a közös gyász súlyosan reánk nehezedő napjaiban csakhamar meghódította a sziveket; nem volt e nagy, az északi kárpátoktól a délkelet erdélyi bércéig terjedő egyházkerületnek vidéke, esperessége, talán egyháza, sőt iskolája se, amelyben ne keltett volna visszhangot az igaz evangéliumi szivektől mindig is elvitathatatlan ragaszkodó kegyelet és hálakifejezés e kötelességének teljesítésére felhivó szózatunk. Mindenki érezte azt, hogy ez emléknek állania kell, és az elköltözöttnek folytonos áldásdus tevékenységben, évtizedek hosszú során át lankadatlan buzgó főpásztori munkásságban folyt életének utolsó időszakában mennél inkább kellett számolnia az emberi rosszakarat támadó szándékával, — annál inkább érezte mindenikünk, hogy mi az ő haló porában is elégtétellel tartozunk neki, az ő emlékét ki kell emelnünk a köznapiság porából, ahol ugy sem maradhatott egy pillanatra sem, fel kell azt állítanunk arra a magaslatra, ahonnan egyedül méltóan ragyog le miránk, az ő szeretettjeire és áldottjaira szivének, jellemének, életének, lelkének, munkájának, szándékainak és tetteinek nemessége, nagysága, áldásossága. És amikor lélekben itt látlak téged, kit személyes ittlétedben a betegség járma gátolt, emlékét még most is a veszteség érzetével szivedbe záró özvegyét és főként téged, szeretett, drága jó fiát, akiért küzdött és harcolt ő, s aki küzdöttél és harcoltál méltón, hálás gyermeki sziveddel érette, — és itt látom forrón szeretett miskolci egyházának apraját-nagyját, itt a reá mindig büszkén hi-