Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 15. évfolyam, 1917 (Pozsony)

Könyvismertelés - Dr. Ravasz L.: A gyülekezeti igehirdetés elmélete. Dr. Schmidt K. J-től

198 Könyvismertetés. 198 Ilyennek t. i. tünteti fel szerző a Lntlier-féle kegyességet. Akaratlanul is, mondja, ilyenné vált. . . De nem folytatom. Csak azt akartam jelezni, hogy itt a mű téves úton halad s esetleges második kiadásban gyökeres javítást kiván. Luther kortársai vagy barátai közül is lehetne egynehányat felemlíteni, p. o. Veit Dietrichet, Brenzet, Mathesiust és Osiander Lukácsot. A pietizmus hitszónokai közül hiányzik ezen irányzat legkiválóbb, klasszikus képviselője Gottfried Arnold s az ujabb korból Löhe, Harless, Hanns Lajos és Frommel Miksa, az „orthodoxok", Bitzius a liberálisok táborából. A skandináv egyházak a szerzőre nézve, úgy látszik, egyáltalában nem léteztek. Körükből legalább is a felette originális dán Beck Vilmos lett volna felemlítendő. Ilyen történeti átnézetnél nem szabad a sok névtől visszariadni. Azok indításul szolgálnak a behatóbb tanulmányra s ez utóvégre e téren, mint minden irodalmi kutatásnál, a főérdek. A mű második része foglalkozik az igehirdetés alapelveivel. Helyesen állapítja meg sz«rző, hogy az igehirdetés lényegileg kultusztényező, de mégis egyszersmind személyes bizonyságtétel. Ε két mozzanatnak egymáshoz való viszonyát szerző találóan igy határozza meg: „Mint ahogy nincsen felekezetnélküli, illetve felekezetközi kultusz, ugy nincs gyülekezeti igehirdetés, melynek felekezeti jellege ne volna." Tehát biztos egyházi kötöttség! Ezt örömmel konstatáljuk. Az épülésről szóló fejtegetések kissé sajátságos benyomást tesznek. Épülni olyannyira sajátos keresztyén dolog, nogy azt más úton, mint bibliai úton alig lehet megérteni. Itt az általános psychologia nem lehet a kiinduló pont. Döntő itt a specifikus keresztyén kegyesség, annak psychologiája. De ez - sajnos — az egész műben nem jut elegendő érvényre. Még ott sem, ahol a szerző egyenesen a hallgatóság lélektanáról szól. A prédikáció valóban psychologus, ha az ó és az új ember psychéjét szeme előtt tartja. Itt a szokásos lélektani schémákkal nem igen sokra megyimk. A harmadik rész a szent beszéd anyagával s alakjával foglalkozik. Itt sem érthetünk egyet mindenben a szerzővel. De itt is látszik az ő komoly törekvése, hogy meggyőződése szerint a legjobbat nyújtsa, illetőleg a legjobb mesterek ösvényén haladjon. Kár, hogy ezen mesterek nem mindig a legmélyebb szellemek s hogy szerző épen ezektől nyerte theologiai irányítását. Ezt őszinte sajnálattal konstatálom. Mert ez az egész, sok tekintetben igen értékes mű nagy kárára szolgál. Nem kutatom természetesen, mint más egyház szolgája,. hogy ezen theologia mennyire képes a református egyházat saját hitvallási alapján építeni. Ez azon egyház belügye. Saját egyházamra nézve nem épen áldásnak tartanám ezen theologia uralmát. Milyen „túlfinom", a sic és non sic közt himbálódzó p. o. mindaz, amit szerző Krisztus személyéről és a csodáról mond. Pedig ha a homjletikának valamelyik része, épen fontosságánál fogva, egészen határozott, világos tárgyalást kíván, úgy ezen rész, amely az igehirdetés anyagár