Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 15. évfolyam, 1917 (Pozsony)
Pröhle Károlytól: Schaeder theocentrikus teológiája
Schaeder ihéocentrikus theológiája. 171 zése közben utaltunk. A szerző határozottan tiltakozik az isteni kinyilatkoztatás körének az üdvtörténetre való azon összeszorítása ellen, melyet a Schleiermacher óta közkeletűvé lett christocentrikus módszer magával hozott. Azért igyekezett az eddigiekben mindenekelőtt annak az istenmegismerésnek a föltételeit és tartalmát feltárni, amelyre Jézus Krisztus nélkül is eljuthatunk. Ezen a helyen a szerző saját állásfoglalásának igazolása végett mindenekelőtt arra hivatkozik, hogy magának Jézusnak egész tanítása, Istenről, Isten országáról, nem kevésbbé önmagáról, mint Isten fiáról való bizonyságtétele feltételezi azt az egész gazdag istenmegismerést, mely az ő történeti környezetében az ótestamentom hatása alatt alakult ki s azok, akik őt látták és hallgatták, az ő megjelenését csak annak a meglevő istenmegismerésnek a világában foghatták föl. Közülök egynél sem lehet kimutatni azt, hogy kizáróan a Krisztus hatása alatt jutott volna az Istenről való alapvető bizonyosságra. Sőt Jézus maga is a legteljesebben elismeri ezt a tőle függetlenül létrejött, lényege szerint ótestamentomi jellegű istenmegismerést, amikor legközelebb egyszerűen a próféták módjára Isten szent fenségének szószóiajaként jelenik meg népe közepett és Isten dicsőségében látja hivatása, munkája legfőbb célját. A theocentrikus istenélményben rejlő azon általános és alapvető istenmegismerésre nézve tehát, amelynek főbb elemeit eddig megjelöltük, Jézus lényegesen újat nem hozott. De ha itt úgy látszik, mintha a christocentrizmusnak mindenestől meg kellene dőlnie, mintha a christocentrikus módszerrel együtt magát a christologiát is fel kellene áldoznunk, Schaeder inkább abban a meggyőződésben van, hogy épen a theocentrikus módszer a legalkalmasabb arra, hogy még hatalmasabban domhorítsa ki azokat a vallásos igazságokat, amelyeket a christocentrizmus egyoldalú beállítással foglal magában. Minél biztosabb, önálló elismerésnek örvend Isten szent fensége, szuverén királyi dicsősége, annál nagyobbnak, annál hatalmasabbnak, annál dicsőbbnek tűnik fel előttünk Jézus Krisztus istenfiui személyisége s ezzel együtt az az isteni kegyelem és szeretet is, mely benne megtestesült s amelynek teljes tökéletes megismerése csakugyan kizáróan az ő személyéhez van kötve. Ez a fenséges, királyi kegyelem és szeretet, mely Krisztusban az emberi nemhez leereszkedik, hogy megváltsa, ez az a lényegesen új vonás* mellyel Krisztus istenmegismerésünket gazdagítja, természetesen úgy, hogy rajta megújuló istenélményünkbe elevenen beleoltja és ezzel istenélményünket, Istennel való közösségünket teljessé teszi. Ebben a Krisztuson megújult i'stenélményben az isteni Lélek a Krisztusról szó ó evangéliommal kapcsolatban mint a Jézus Krisztus . Szentlelke jelenik meg előttünk s ugyanannak a Krisztuson megújuló istenélménynek a világában azt a kegyelmet és szeretetet, mely Jézus személyében és életmunkájában megjelenik, úgy ismerjük meg, mint abszolút, az az isteni szent kegyelmet és szeretetet. Ha ezt a most szintén teljessé lett bizodalmas hit által felfogtuk, 11*
