Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 14. évfolyam, 1916 (Pozsony)

Dr. Szlávik Mátyástól: A két lélekről

174 Dr. Szlavik Mátyás. Rade, a marburgi egyetem theol. fakultásának nagyhírű profeszora s maga ismert folyóiratában e kérdéshez a következő mélységes vallásos psychologiai fejtegetéseit fűzi: Természetesen sokban kételkedhetünk; hírekben, emberekben, dogmákban és intézményekben. Gondolkodó értelmünk kritikát, sőt kétkedést is jelent. Kételkedés azonban még nem skeptikus tagadó gondolkodást jelent. Különösen nem jelenti az igazság megtagadását. A Cartésius-féle kételkedésnek ugyanaz a szerepe van a gondolkodás világában, mint a tekintély elvének vagy a protestálásnak a vallás terén. Átmeneti jelentősége az, hogy a gondolkodó és vallásos egyént az igazságról való önálló meggyőződés, sőt közvetlen bizonyosság álláspontjára, vagyis az érett erkölcsi személyiség önállóságára emelje. Mint keresztyéneknek nem szabad odáig mennünk a kételkedésben, hogy egy lélek helyett kettőnk legyen. Meg kell tisztulnunk a kétlelkűség bűnétől, amellyel szemben hosszútűrő a mi Istenünk. A kétlelkűség nem lehet a mi lényegünk, amint a bűn sem lehet az. Egy akaratirányt s egy életcélt kell követnünk, mert hát „senki sem szolgálhat két úrnak". A belső ember döntő elhatározásáról van itt szó. S ami közbe esik — tagjainkban az a másik •törvény" — azt át kell hidalnunk, meg kell győznünk. Mert hát „egy az úr, egy -a hit, egy a cél, egy a kötelesség s egy a legfőbb jó" s ha ettől letérünk, „nyughatatlan s állhatatlan" a biblia és Ágoston szerint „ami lelkünk". A két lélek nem férhet meg egymás mellett. Csak egy lélek uralkodjék bennünk. Adja Isten, hogy az legyen az a lélek, amely Goethe Faustja szerint „magasztos ősök szebb hónába vezet". Míg az a magasabb isteni lélek nincs meg mi bennünk, mindaddig boldogtalan „kétfelé osztott", azaz csak fél emberek vagyunk. Már Platón és Aristoteles is ismerte annak igazságát. Nem az értelem problémái, talányai vagy kérdései azok, amelyek kétlelkű emberekké vagyis betegekké, zavarosokká, sőt esztelenekké tesznek bennünket. Azokká csak akkor leszünk, ha szellemi valónkat, személyes erkölcsi állapotunkat vesztettük el, ha már helyesen nem mozoghatunk, munkálkodhatunk, küzdhetünk, viaskodhatunk és előretörekedhetünk az Istenországa javára. „Nemhogy immár elértem volna, vagy hogy már tökéletes volnék" — mert az boldogtalanná teszen, hanem ellenkezőleg „igyekszem, hogy el is érjem-, az hatja át lényemet és teszen boldoggá engemet. Eletemnek csak így van értelme, cselekvőségemnek akkor van célja, ha csak egy lelkem van, mely többet ér, mintha az egész világot megnyertem volna. Ha önön magamat nyertem meg és személyiségemet nem vesztettem el, mit sem törődöm a világgal. Ezt a gondolatot Luther: „Erős vár ami Istenünk" című diadaléneke így fejezi ki.