Szelényi Ödön szerk.: Theologiai Szaklap 13. évfolyam, 1915 (Pozsony)
Dr. Erdős Józseftől: Jakab apostol theologiája és ethikája
182 D. F.rdős József. amikor a keresztyén embert bajok, fájdalmak, kedvetlenség, mostoha viszonyok veszik körül, úgyhogy a tömkelegből kivezető útat nem tudja megtalálni. Ilyenkor mi sem volna természetesebb, mint a lehangoltság, levertség (/.ατψρεια 4 9), aggódás, bánat, keserűség, ami legtöbbször a legtöbb embernél hangos szavakban is szokott kifejezésre jutni. Jakab lélektani éles megfigyeléssel szemlélte a körülötte nyüzsgő embertömeg létért vívott harczát s megállapította azt a tényt, hogy a földi viszontagságokat egészen más lelkülettel tűri a keresztyén ember, mint akár a zsidó, akár a pogány. Ennek a jelenségnek az okát abban találta fel, hogy a keresztyén hívő, a reá váró feladatokat más szemmel nézi, más szempontból mérlegeli, mint a világ szellemétől elbódított ember, és éppen ezért a szellemerkölcsi végczélt is nem a múlandóság tőrein, hanem a földi lét véges határain túl, az örökkévalóságban reméli elérni és így reá nézve minden kísértés és megpróbáltatás csak eszköz és út, mely ama mennyei czélhoz egyre közelebb vezet. Annakokáért a negativ életnyilvánúlások ellensúlyozása, úgyszólván legyűrése, ós az azokon való diadalmaskodás végett ajánlja az örvendezést. Ez így első hallásra legalább is különösen és szokatlanul hangzik; mert ugyan kicsoda tudná örömnek, még pedig teljes örömnek tartani azt, ha különféle kísértésekbe esik? Jakab azonban jól tudja, hogy kikhez és mit beszél. Az ő hallgatói és levele olvasói keresztyének, akiknek teleologiai tudalma szerint a bűn felett a kegyelem, a halál felett az élet diadalmaskodik és így bizonyosra veszik azt is, hogy a szenvedést és megpróbáltatást mindenestől elnyeli, megszünteti az az öröm, melynek kútfeje az Istenben bízó és így meg nem csalatkozó hívő lélek. Ám, emellett lélektani tételként megáll a költő eme mondása: „Legédesebb perczünkbe is vegyül egy cseppje a mondhatlan fájdalomnak" 1), azonban, amit a skeptikus lélek tolmácsaként ehez hozzáfűz, hogy „talán sejtjük, hogy az ily perez — virág s így hervatag," az az igazi keresztyén hívő tapasztalata szerint ellenkezőleg módosúl, amennyiben a fájdalomnak az élet édes perczeibe vegyülő cseppje a hívő bensejóben megtisztúl, megnemesűl, átszellemül örömmé, úgyhogy rá nézve minden megpróbáltatás teljes örömmé válik, amely nem hervad el mint a virág, sőt állandó, tartós marad, miként a tűzkohó hevében megpróbáltatott színarany. Ezt az ethikai elemezést csakis a magasabb szellemi megismerésre képesített keresztyén hívők tudják megérteni és az életben is megvalósítani, minthogy nekik az öröm úgy is mint Isten ajándéka, úgy is mint valójukat ékesítő erény — elidegeníthetetlen tulajdonuk. ') Madách.
