Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 12. évfolyam, 1914 (Budapest)

Szlávik Mátyás dr.-tól: A két protestáns vallási tipus kérdéséhez

284 Dr. Szlávik Mátyás. szöveg fordításával), holott az egész essay oly tökéletes kis remek, hogy minden mondatért kár. A fordítás különben világos, folyékony és ha társaságunk ez essayt újra kiadná, felhasználható." (Gyökeres revízió alá venném a beérkezett birálati ismertetések alapján!) Végül a „Dunántúli Prot. Lap" ez évi 31. számában „Lutheri és Káívinj vallásosság" címmel „Református" szólott Preuss művéről. Ő is azt tartja, hogy „Révész 1. komoly és alapos (?) röpirata egész könnyedén bizonyítja be nyomrólnyomra a Preuss-fóle állítások tarthatatlanságát." (Mintha bizony itt „állítások"·-ról és nem forrásilag beigazolt tényekről volna szó). Azzal vádolja Preuss „röpiratát" (?), hogy „a tudományos alaposság látszatával vonul föl előttünk . . ." sőt, hogy ,,a tárgyilagos modor ruházata alatt nem egyúttal a tárgyilagos igazságot" nyújtja. Részletesen itt-ott gúnyolódó modorban szedegeti elő Preuss művének itt-ott erősebb kálvinistaellenes fejtegetéseit, s azzal illeti meg azt a „meglepően eredeti felfogását" is, amely szerint „a iutheránizmus a ferenc- és dömésrendi miszitika, a kálvinizmus ellenben a kath. világuralom evangéliumi folytatása, sőt utóbbi a jezsuita rend párhuzama." Hát természetes, hogy csak szellemeskednünk vagy gúnyolódnunk lehet ott, ahol nem tudjuk megérteni a vallás és a vallásosság közötti különbséget. Más helyütt p. o. Preuss világosan kimutatja, hogy p. o. Luther és Kálvinnak ugyanaz a hite és kegyelemvallása van, és mégis eltérő az 6 vallásosságuk, míg ellenben a kálvinistáknak és a jezsuitáknak teljesen ellentétes vallásuk van, s mégis annyi rokonság van az ő vallásosságukban. Ez utóbbi kérdést: az evang. vallásosság újabbi átalakulását egy gyönyörű tanulmányban fejtegeti Preuss az „Alig. Ev. Luth. K.-Ztg' jelen évf. 21—24. számában. Hisz némely kálvinista íróinknak felekezeti elfogultsága odáig megyen, hogy mint p. o. Révész és Sebestyén — még Kálvin fatalista ízű „horribibe decretum"-ának: az absoluta predestinációnak s a kegyelem elveszíthetetlenségenek — mely Kálvin magántheológiai felfogása — is -védőivé szegődnek. Én ebben a két felfogásban „föl nem mérhető vallásos és ethikai erőket" csakugyan nem tudok fölfedezni, és nem tudom benne Kuyperrel meglátni „a magasabb értelemben vett tudományosság legerősebb rúgóját." Ezzel szemben mennyivel találóbb az ellenfeleink által oly sokszor idézett, s majdnem monopolizált Tröltsch felfogása a két prot. vallási tipus sajátos jellegéről, amidőn azt mondja, hogy „a lutheránus tűrve viseli el a keresztet, a szenvedést és a, vértanúságot, a kálvinista ellenben Isten tiszteletére pihenést nem ismerő munkával ós a munkában rejlő önfegyelmezéssel, a ker. gyülekezetnek ezzel elért virágzása végett uralkodik a világ felett." Persze ezt a Tröltschöt mi hazai lutheránusok „nem eléggé i«merjük," És ugyancsak