Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 12. évfolyam, 1914 (Budapest)

Szelényi Ödön dr.-tól: Böhm Károly és a vallásfilozófia

Böhm Károly és a vallásfilozófia. 131 és azok törvényeihez tud felemelkedni: De Böhm azért joggal tiltakozik az ellen, hogy őt puszta pozitivistának tekintsék, mert tana a merev pozitivizmus ténylegességén túl és felül áll álláspontját illetőleg . . . pozitív tételeket akar ugyan magyarázni, de célja nem az ismeretek egyszerű rendezése és hierarchiája. Hivatkozik arra, hogy a pozitivizmus számára pl. léteznek matematikai tételek, melyeket logikumuk alapján mindannyian elismerünk; ezeknek rendszeresítése a pozitivisztikus művelet. Aki azonban azt akarja megértetni, hogy miért érvényesek a geometriai tételek, az a pozitivizmust befogadja ugyan tanába, hanem egy lépéssel túl is ment rajta ; mert ezen kérdéssel a ténylegességből kilépett s az ismerés alkatából értette meg azt, amit szükségképeni mivoltában a geometria rendszeres Összefüggésbe hozott." (A szellem élete VIII.) Vagyis Bőhin szerint a pozitivizmusnak ismeretelméleti alapot kell vetni, ezt az ortodox pozitivizmus elmulasztotta, e mulasztás pótlására pedig a Kant kriticizmusa a legalkalmasabb. Böhm ép erre a feladatra vállalkozik. Kanttal elfogadja a szubjektivisztikus (idealisztikus) kiindulópontot, vagyis azt a tételt, hogy rám nézve csak az Én biztos ós belső állapotaim. De puszta Kantiánusnak sem lehet őt mondani, mert Kantot is helyenként kikorrigálja és tovább fejti. Főleg a Kanttól meghagyott metafizikai elemeket irtogatta, így a lényeg (magánvaló) és tünemény metafizikai dualizmusát. Kimutatja, a lényeg, változás, anyag, erő, cél alanyiságát és tovább fűzi Kant gondolatait az oktörvénynél is. Az ilyen következetesen kifejtett kriticizmusra mint alapra vélte felépíthetni a pozitivizmust mint épületet. De maga bevallja az „Axiológia" előszavában, hogy álláspontja mint jobban Fichte felé tolódott, „csak hogy ennek túlzásait, Kant higgadtságával fékezni és formalizmusát a pozitív ismeretekkel helyesbíteni és tartalmassá tenni volna a feladat." Böhm rendszeres műve e címet viseli „Az ember és világa" m. p. azért, mert szerinte az Én teremti meg a maga világát. Ismeretelméletének legfőbb tétele tehát az, hogy ismerésünknek tárgya nem a tőlünk független valóság, hanem annak alanyilag megalkotott képe. Az ember és világa között tehát a teremtőnek ós a teremtettnek viszonya áll fönn (Bartók), mert a külső világ nem teremt bennünk képeket, hanem csak megindítja azok keletkezését." A világ ezen alanyi képe azonban nem tudatos kényszerűséggel áll elő, vagyis a valóság adva van s az Én csak kényszerűen elfogadja, a valóságot tehát nem az Én teremti meg. A képet az öntudat kivetíti, saját magával szembesíti s ezáltal ismerésünk tárgyává teszi. A tudomány számára azonban a magyarázandó tény soha nem egyéb, mint az alanyilag készült kép; mert az Én mindent tárgyává tehet ugyan, de egyetlen 9*