Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 12. évfolyam, 1914 (Budapest)

Szelényi Ödön dr.-tól: Böhm Károly és a vallásfilozófia

126 Szelényi Ödön. mint egyszerű egyed fogalmánál fogva kizárja lényegéből a megsemmisülést . . . Hiszen ha lélek nincs, nem vennők ez állapotunkat (érzelmeink változását) észre. Ez csak arról győz meg, hogy a lélek nem lehet ellenkezője a ζ anyagnak, hanem rokona ... A materializmus szükségkópi következménye az istentagadás, az istentagadás következménye a vak fatalizmus, mit a materializmus nem tekint ugyan veszedelmesnek, „de mi dicsérendőnek és jótevőnek hasonlóan nem állítunk. „A materializmus egyszóval az az emberi szív óhajának megsemmisítése, az észnek nyilvános kigunyolása, a fenségesnek lerántása a mocsokba, a szentnek megszeplősítése, az emberi méltóság lealázása és lábbal tapodása" ... De azért Böhm még sem tartja fölöslegesnek, kényszerű fokozat ez, mint a kis gyermek életében a tej; érdeme, hogy figyelmeztet a természet vizsgálására Itt szögezzük le, hogy a test és lélek, anyag és szellem kérdése azóta állandóan foglalkoztatja őt 1871-ig. Egyébként Hegel tanulmányozása némileg kiábrándítja Herbartból, bár Hegel rendszerét sem találja teljesen megtámadhatatlannak : „Hegelre vonatkozólag szinte fog némi tisztítás kelleni, de általában a panteisztikus irány az egyedül lehetséges magyarázat". Herbart és Hegel mellett Feuerbach volt ez időben rá a legnagyobb hatással, kinek „A keresztyénség lényege cimű művét 1867 első felében olvasta. Azt írja róla, hogy Feuerbach műve úgyis gyenge ós gyanús ortodoksziámnak megadta a halálos döfést. Ez elért álláspontjával azonban nem igen fér össze a teologiai tanulmányi rendnek meg, felelőleg készített két dolgozata: „Személyi öröklét" Pál apostol I. Kor. 6. 12—15. alapján és a „Hit által igazulunk" mert aki a filozófiában panteista, hogyan lehet a teologiában teista? Hiába a vajúdás, a vergődés, a kiforratlanság évei ezek még. A pietizmus, racionalizmus, ortodokszia, skepticizmus egymás után hullámoztatta a lelkét. Mint maga mondja e korszak végén: „elvesztette a hitet de nyert tudományt". Bartók Gy. e szavakhoz a következő talpraesett megjegyzést fűzi: „Előbb a természetet ülteti (Böhm) az Isten helyébe, majd Feuerbach hatása alatt arra a meggyőződésrejut, hogy homo homini deus. Az ember áll tehát a mindenség középpontjában: az énség!" Ezentúl ez a gondolat dominálja Böhm eszmevilágát. Következett az utolsó éve a pozsonyi teol. akadémián (1867 68.). A fiatal teológus belsőleg úgyszólván már egészen leszámolt a teologiával és filozófusnak érzi magát, sőt egy egész filozófiai rendszer körvonalai tűnnek fel lelkében. Ezt bizonyítják „Naplójegyzetei*továbbá „ Teizmus és pan') Bartók részletesen ismerteti i. m. 18—21.