Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 12. évfolyam, 1914 (Budapest)

Hamar Istvántól: Az ó-testamentumi véres áldozatok és azokban a vér jelentősége

10 Hamar István. is szűkebbre vonom a vizsgálódás körét. Kirekesztem belőle a vértelen áldozatokat; részint azért, mivel ezek általában véve csak a véres-áldozatok kiegészítői voltak; részint pedig azért, mivel csak ritka esetben csatlakozott hozzájuk a kiengesztelés fogalma. Azokról az áldozatokról szólok tehát csak, a melyekben áldozati vér szerepelt s a melyekhez a kiengesztelés fogalma csatlakozott. * * * A véres-áldozatok rendszerének középponti alapgondolata a substitutió. A substitutiónak az a felfogása, a mely a véresáldozatok kifejlődött rendszeréből visszatükröződik, kétségtelenül nem ősi és eredeti, hanem csak későbbi fejlemény. Eredetileg mindenesetre bensőbb és mysticusabb volt a viszony az áldozó, az áldozati állat és az áldozatot elfogadó istenség között, mint a hogyan azt a kifejlett áldozati rendszer felmutatja; nem az levén azonban célom, hogy ennek a viszonynak az eredeti mibenlétet s az ősi, primitiv alapgondolatok átalakulása történetét fejtegessem, azt mellőzöm is, hanem csak arra mutatok reá, hogy az áldozatok teljesen kifejlett rendszere miként fogja fel a substitutiót, először, mint általános, alapvető gondolatot, azután pedig mint az egyes áldozatoknál érvényesülő engesztelő alapelvet. Az ó-testamentumi vallás alapfelfogása szerint minden, a mi a világon van, Istennek köszöni eredetét és fenntartatását. Neki köszönheti ezeket az ember is, s neki köszönheti különösképen a zsidó nemzet, mint Istennek kiválasztott, szövetséges népe. Az ó-testamentum vallásos felfogása, úgy eredetében, történeti kialakulásában és nemzeti és valláserkölcsi történetében Isten hatalmára és kegyelmére alapítja a zsidó nép életének minden mozzanatát. Mindaz, a mivel a nép rendelkezik: létezése, nemzeti, valláserkölcsi és anyagi javai, szövetséges Istene hatalmának, megtartó és megáldó kegyelmének bizonyságai. A nép tehát mindenestől fogva szövetséges Istenéé, s minden, a mivel rendelkezik, Istene adománya. A zsidó nép, szövetséges Istenével való benső viszonyában, szent nép és papok birodalma (II. Móz. 19 : 6), a melyen, életének minden nyilvánulásában Istene szentségének bélyege kell hogy tükröződjék és mindenestől fogva Istenének legyen szentelve. Ennek az Istennek szenteltségnek, úgy az egész népet, mint annak egyes tagjait illetőleg, az Istennek való teljes önátadásban, az önfeláldozásban kellene megvalósúlnia. A míg azonban ez az önfeláldozás más vallásokban, a világszellembe való beleolvadhatás végett, vagy a testet megsemmisítő és