Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 11. évfolyam, 1913 (Budapest)
Ravasz László dr.-tól: A magyar prot. igehirdetés a XVII. században
268 Dr. Ravasz László. nyomaira ismerhetnénk. Jezsuitának csak az okoskodásában maradt, ott is inkább azért, mert prókátor volt, aki a látszatra dolgozott. Egy oly óriás szellem, aki százada gondolatanyagán uralkodik, csakis ilyen logikai dolussal bizonyítgathatja, hogy Luther és Kálvin az absolut erkölcstelenség hirdetői és vallásuk minden sora dögleletes métely. Ezt pedig arra alapítja, hogy mindketten elvetették a cselekedetek érdemszerűségét, amit Pázmány tudatos ferdítéssel úgy használ ki, hogy amit azok a cselekedetek soterologiai értékelésekében állapítanak meg δ ethikai értéktételnek veszi s mint ilyennek vonja le a következményeit. 1) Legszívesebben per analogiam bizonyít, mert érzi, hogy ez a bizonyítás a leginkább meglepő és sophismára legalkalmasabb. A fülbegyónást minden hosszas okoskodás nélkül így bizonyítja: „Ha egy városban teli tömlöc volna gyilkos, parázna, lopó emberekkel és a bíró azt mondaná nekik, hogy kiki magának válasszon egy bírót, minéműt szeret, ennek csak igen titkon, de bánatos szűvel, súgja meg fülébe vétkeit és ha ezt miveli, nyert a bocsánat, kész a szabadság, nem lészen bántása és büntetése gonoszságáért. Azt pedig igazán megöleti érdeme szerint, aki igazán meg nem vallja vétkét barátja előtt. Ha ezt hallanák a szegény foglyok, vájjon nem magasztalnák-e égig ezt a nagy irgalmasságot" ? 2) A transsubtantiot pedig elintézi ezzel: „ha az utolsó vacsora kenyerét és borát kevés időjártára a természet a Krisztusban testté és vérre változtatta, micsoda balgatagság azt állítani, hogy Isten szavának mindenható ereje azt egy szempillantásban véghez nem viheti." 3) Akkora szabadossággal s olyan szókimondó bátorsággal beszél, amilyen csak egy jezsuita pátertől telhetik, ki nemek és társadalmi szemérmetesség felett áll, mikor a bűnt ostorozza s az emberi lélek gyarlóságait irja le. Meliusz hozzáképest csak szedtevettézik, igaz, hogy mosdatlan szájjal, de Pázmány oly hivatottsággal elemzi az élet undorító fekélyeit, mint akármelyik boncoló a megevült sebet. Menti is magát, hogy „mindaddig feddenie kell a bűnöket, amíg az emberek meg nem szűnnek tőlük." (VI. XXIII.) Különösen a bujaság ellen kel ki sokszor s a „bujaság veszedelmes voltáról" szóló prédikációjában meg másutt is ennek a bűnnek oly színes leírását adja, akárcsak egy sexualis pathologus. 4) Illusztráló eszközei is olyanok, hogy az ember olvastukra megdöbbenve néz körűi: csakugyan szószéken hangzott ez el, s nem gyóntatószékben, ahol még a titok és magány fátyola alatt eltárgyalható volna? Klasszikus példa erre Nicetas martyr esetének elbeszélése, akinek hitvalló bátorságán nem fogott a Decius kínzása, mígnem ez be nem látta, hogy szüzességében van a Nicetas ereje. Egy szép, de tisztátalan menyecskét *) VII. 269. 2) VI. 12. ») VII. 127. ") VI. 483.
