Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 11. évfolyam, 1913 (Budapest)

Ravasz László dr.-tól: A magyar prot. igehirdetés a XVII. században

A magyar protestáns igehirdetés a XVII. században. A protestantizmus hősi korszaka már a XVI. században lejárt. Az új igazságok csodákat miveltek, végleteket szültek, azután kissé meghalványodtak. Az az állandó lelki viharzás, a forráspontig vívott eszmeharc, mely az egész XVI. századot betöltötte, kifárasztja az elméket s azok vágynak a pihenés után. A vezérek korára epigon korszak következik s ez a második, protestánsnak született nemzedék gyöngesége érzetében egy új skolasztika falai közé húzódik vissza; s a közkeletű, nagy gyakorlati kérdések elméleti kérdésekké válnak, amelyeket a papok és theologusok szőrszálhasogató polémiája, no meg a fejre menő egyházpolitika mesterségesen tart még az érdeklődés központjában. Közben a katholicismus a tridentinumban megerősödött és most már egész hitrendszerét a protestantizmussal szemben polemikus formában építette ki, s el kell ismernünk, nemcsak egységesen és rendszeres tökélylyel, nemcsak akkora elasticitással, amekkorát csak a skolasztika hajszálfinomra kidolgozott tételei megengedhettek, hanem bizonyos reformátori szellemmel is, amely a katholicismusban minden olyan elemet, amely nem az alapelvek kiágazása, hanem fagyöngyszerű elfajzás volt, annyira kiszorított, hogy többé központi súlylyal nem bírhatott; annál erősebben domborították ki az ősi és gyakorlati szempontból használható vallásos elemeket. Ezt a pompás, egységes rendszert pedig az új skolasztika hatalmas talentumai az emberi gondolkodás egész területére alkalmazták és az összes lehetséges érvek összehordásával az összes lehetséges ellenvetések megcáfolására szinte beláthatatlan készletet halmoztak fel. Talán elég lesz a legnagyobbra: Bellarminusra gondolni. Szembe állott tehát két tábor; mindkettő a supranaturalis dualismus alapján ős mindkettő a skolasztika fegyverzetével; azonban míg a katholicismus egységes, tömör és egy darabból faragott igazságrendszert véd és népszerűsít, addig a protestantizmus maga legalább négyféle typusra válva, egymásnak ellenmondó igazságait ádáz testvérharcban védve és támadva, küzd a katholicismussal, mely a supranaturalis dualismusban és skolasztikában is egyaránt hazai talajon állott, míg a protestantizmusnak végső eredményben ez a talaj idegen ős ellenséges, bármennyire is vitatja vala maga is ennek az ellenkezőjét. Vegyük még ehhez