Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 11. évfolyam, 1913 (Budapest)

Könyvismertetés - Vincze Sándortól: A gyermek vallása

Könyvismertetés. A gyermek vallása. (Kísérlet a katechétika módszertanának valláslélektani megalapozására. Theol. magántanári dolgozatul irta Imre Lajos ref. lelkész. Hódmezővásárhely, 1912.) Külföldön pedagógusok és theolőgusok egész tömege foglalkozik állandóan a vallásos nevelés és tanítás kérdésével, mert élénken érzik a helyzet súlyosságát, érzik, hogy a mai állapoton sürgó'sen és gyökeresen segíteni kell, ha el akarják kerülni, hogy az egyház alapjaiban rendüljön meg. Ennek a szükségnek érzete teremtette meg a mult év nyarán Jénában a Bund für Reform des Religionsunterrichts c. szövetséget, mely közös irányba igyekszik összeolvasztani azt a sokféle törekvést, melyet eddig a különböző német államokban létrejött ily célú egyesületek"! és folyóiratok provokáltak. Nálunk azonban, ahol a viszonyok e téren még sokkal rosszabbak, meglehetó's csend uralkodik. Egyedül a belmissziői mozgalmakkal kapcsolatosan hallunk valamit errö'l a témáról, de akkor is inkább a család és iskola vallásos nevelésének kiegészítéséről, mintsem annak gyökeres magjavításáról folyik a szó. Bizonyára nem azért van ez így, mintha nem éreznénk nagyon sokan, különösen, akik foglalkoztunk vagy foglalkozunk vallástanítással,· a mai állapotoknak a protestantizmus szempontjából erkölcsi lehetetlenségét és nem látnánk azt a veszedelmet, mely egyházunkat fenyegeti, ha gyermekeink és ifjaink lelkét szinte tervszerűleg idegenítjük el a vallástól. Úgy hiszem, nem tévedek, ha annak a véleményemnek adok kifejezést, hogy a fó'ok egyháztársadalmi életünknek az a szerencsétlen berendezkedése, mellyel az ilyen dolgokat és az azokban való intézkedést könnyű lélekkel rábízzuk a nehézkesen mozgó és mindennemű újítást elsősorban anyagi szempontból megbíráló hivatalos testületeinkre, hatóságainkra, mi pedig, mint akiknek semmi sem fáj, nyugodt lelkiismerettel vonulunk vissza egy képzelt világba s ha a való élet itt-ott mégis besurran hozzánk, sietünk azt a formalizmus rideg békóiba szorítani. Nem szatirikusán, csak szomorúan jellemző tényként említem itt fel, hogy valamelyik egyházmegyénk (valahol a felső Tisza tájékán) idén ősszel a közgyűlés előtt tartott lelkészi értekezletén mai állapotaink között nem talált sürgősebb és fontosabb tárgyalni valót, mint azt, hogy hétköznap vegyünk-e fel palástot vagy ne ? A vallásos nevelés kérdésével is így vagyunk. Nem gondolunk arra, hogy a kérdést tudományosan megalapozzuk, meg-