Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 10. évfolyam, 1912 (Budapest)

Bothár Dánieltől: Lethenyei István

Lethenyei István. 67 Ennek az önzetlen, ideális gondolkodású, hatalmas de nyugtalan evangélikus prédikátornak élettörténetét és működését akartam tárgyalni, hogy azután jogoson kérdezhessem, hogy mi lehetett annak az oka, hogy sem Lethenyeit nem említi a magyar irodalomtörténetirás, sem a dunántúli hitvitázó irodalomra nem fordította figyelmét? Pedig már Pázmány tárgyalásánál is önként kínálkozott volna az a kérdés, hogy ki volt az a Lethenyei István, kit Pázmány is méltónak tartott arra, hogy neve mögé rejtőzzék. De nemcsak ezért kellett volna Lethenyeinek már eddig is helyet találnia a magyar irodalom történetében, hanem legfőképen azért, mert a XVII. század I. leiében vezető szerepet játszott a dunántúli protestánsok vitairodalmában ós akkor mikor az áldátlan és gyümölcstelen nyilvános viták ideje már lejárt, irodalmilag küzdött csaknem élete végéig a reformátusok ellen. Ο irta és állapította meg jó magyarsággal és velősen az evangélikus vallás tételeit. Ha belevegyült volna abba a küzdelembe, abba a nagy irodalmi vitába, amely Pázmány Kalauzának hatását akarta gyengíteni, Pázmány kiváló ellenfélre talált volna benne, bár nélkülözte a nagy irók jellemző sajátságait, a képzelet és a kedély kiváló mértékét. De benne még a reformáció korának első szent buzgalma égett és azért minden tettének rugója az evangélikus vallás tóteleinek igazságáról való meggyőződése, amelyben kész volt egyházáért, mindenét, még népszerűségét is feláldozni. Munkái nem is ismernek el mást az evangélikus vallás tételein kivül, nem szólnak a szívhez, kerülik a felemelkedést, a megindulást. Kemény, kiforrott, türelmetlen, komoly és rideg egyéniség, tárgyilagos és puritán, egy harcos kor harcos fia, ki nagy önuralommal rendelkezik, de aki a harc pillanatában mégis nyugodtan semmisítené meg ellenfeleit. Bothár Dániel. 5*