Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 10. évfolyam, 1912 (Budapest)

Révész Imrétől: A legújabb Kálvin-kép

88 Révész Imre. bennük rejlő psychologiai feszültség nagy valláserkölcsi energiáit. Láttuk, milyen magasabb, gyakorlati összetételben mutatja be a theo- és anthropocentrizmus egységét egész rendszere. S ha e szempontból vizsgáljuk végig felfogását az Isten és az ember, az isteni és az emberi, továbbá az Isten és a világ s az ember és a világ között fennálló viszonyokról a vallásos gondolkodás valamennyi kategóriájában : mindenütt ugyanezzel a feszültséggel, ugyanezzel a gyakorlati egységre törekvéssel, ugyanezzel az elvont logikát nem tűrő lélektani „megoldással" találkozunk. így pl. az isteni transcendentia és immanentia tárgyalásánál (43. skk.) egyforma erővel hangsúlyozza az antinómia mindakét oldalát, kizárólag csak a keresztyén vallásos érdek teljes érvényesülésére ügyelve; ez érdeket pedig jobban szolgálja az ellentét két tagjának folytonosan feszült szembenállása, mint a dialektikus egyeztetés, amely szükségképpen vagy az egyik, vagy a másik véglet ösvényeibe sodor. Még sokkal csattanósabban tűnnek szemünkbe ez örökös antinómiák az isteni és az emberi viszonyának különböző pontjain. így a krisztológiában, — hol e viszony tipikus kialakulásával való dolgunk — egyaránt kiemeltetetnek a Megváltó istenségének és embermivoltának vallásos érdekei, mig maga a metafizikai probléma nyilt, és megoldatlan marad (214. skk. 220. skk.). Hasonló a feszültség a hamartológiában is. Isten dicsőségének csorbítatlanul meg kell maradnia s azért taníttatik az emberi természet teljes romlottsága; de másfelől az ember az eset után is Isten képét hordozza testén-lelkén s azért a megromlás — még sem lehet totális. (144. skk; 109-110.) És Isten oka-é a bűnnek? A felelet szigorúan vett megoldásnak nem nevezhető; Kálvin kizárólag csak a gyakorlati gyümölcsökre tekint s Isten absolutságának és az emberi felelősségnek vallásos i!l. erkölcsi érdekeit egyforma teljességgel ki akarja elégíteni (125. skk.) Ugyanez érdekekre való tekintettel áll meg egyszerre a dialektika gépe a szabadakarat és a szükségesség, (167. skk.), valamint az imputáció és regeneráció (274 skk.) viszonyának fejtegetésénél, belső feszültséggel teljes antinómiáik őszinte feltárásánál. Egy hatalmas, „eddig ős ne tovább" harsan föl, valahányszor a dialektika mintegy önfeledten elhagyja a közvetlen vallásos szükség és a psychologiai hatás területét s a kíváncsi spekuláció légkörébe merészkedik. A „tiszta ész" mindig és mindenütt csődőt mond az antinómiákkal szemben és minden képzelhető „megoldásuk'

1, „kibékülésük" csak a ,,gyakorlati ész" postulatumaként képzelhető (hogy már megmaradjunk a klasszikus terminológiában, tekintettel a Kálvin és Kant közti bizonyos szellemrokonságra is L. 196. o.). És az anti-