Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 10. évfolyam, 1912 (Budapest)

Erdős József dr.-tól: A Jelenésekről való könyv

4 Dr. Erdős József. zeng a mennyben az angyalok és választott szentek ünnepi éneke, hogy egyedül az Űr uralkodik, aki mennyben földön Mindenható. Ez égi halleluja jelzi egyszersmind az utolsó Ítéletet és a befejeződést (19

1

0). A hatodik látomásn&\ (19

n —20

t

5) ismételten feltárul az ég és megjelenik a visszatérő Krisztus az δ angyalai seregével, hogy megvívja az utolsó harcot és győzedelmeskedjék a két vadállat és a velők szövetséges földi királyok felett (19

u—21). A sátánt egy angyal megkötözve lezúdítja a mélységbe és az ott marad ezer esztendeig. Ezalatt a földön a feltámadott hivők boldogúl élnek a Krisztussal. Az ezer esztendő elmultával a sátán elszabadul tömlöcéből, elcsábítja, egybegyűjti a pogányokat a szentek ellen, de egész hadával együtt megemésztetik, tűz és kénkőmocsárba vettetik és ott kínoztatik örökké (20,i

n). Ekkor megtörténik az egyetemes feltámadás, kiki meghallja az Ítéletet cselekedetei szerint (11—15. v.). Az óvilág megsemmisülése után a hetedik látomásnáX (21

T — 22 5) feltűnik az új ég és új föld és az új Jeruzsálem (21 tk), amelyben a győzedelmes hivők zavartalan boldogságban élnek Istennel, amit a látnók elragadó, ragyogó vonásokkal ecsetel (21

3—22 f

t). Ezeknek a látomásoknak intelmi, vigasztaló záradéka (22

G1

7) arról biztosít, hogy ezek a beszédek igazak és valóságosak, mert a Jézus által elküldött angyalnak kijelentései, miért is a levőiszerű utószóban (22

)

8—

2

l) óva int az író, hogy ezeket a bizonyságtételeket senki meg ne pótolja, sem pedig meg ne csonkítsa. Az egész mű kegyelem kívánásával végződik. b) A mü szerkezetéről különböző nézetek kerültek fölszínre a kritikusok körében. Voltak, akik úgy vélekedtek, hogy az apostol az egyes jelenéseket különböző időben irta le és ezért nincs meg azok között a gondolatbeli és előterjesztési kapcsolat (Schleiermacher). Mások ugyanezt a hiányt abból eredeztették, hogy szerintök az író, voltaképen nyomról nyomra ugyanazt a dolgot tárja fel, csakhogy más-más módon, minek következtében akár négy, akár hét, akár hány csoportba osztjuk a tartalom zömét, mindig ugyanazon jelenség, vagy esemény ismétlődésével találkozunk (Vitringa, Hofmann). Újabban a synoptikusok kritikájának módjára azt is megkísérelték kimutogatni (Weizsäcker és Völter), hogy az eredeti Apokalypsist az apostol jóval kisebb terjedelemben már a 65/66. évben inegirta és azt ugyanő később 68/69-ben függelékkel bővítette s egy későbbi kéz 129,30-ban és 140ben az egészet újólag átdolgozta. Ez az egyéni széttagolás azonban sikertelen maradt, amennyiben az egyes részletek elkülönítése ős más-más csoportokba osztása mellett, a mű eredeti jellege, színgazdagsága és prófétai vonatkozása elhalaványúl, elerőtlenül, anélkül, hogy csak a látszatát is be-