Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 10. évfolyam, 1912 (Budapest)

Révész Imrétől: A földesúri jog szerepe a magyarországi ellenreformáció szolgálatában

170 Révész Imre. ros időkben és akármilyen vakmerő fanatizmussal is, hogyan igényelhetne magának német szuverén fejedelmi jogokat jobbágyainak — magánjogi szerződéses feleinek és nem közjogi alattvalóinak — akár a teste, akár a lelke fölött (ami különben a korviszonyokat tekintve, meglehetősen egyre is megy.) Semmiféle alapját nem látjuk annak a történelem világosságánál, hogyan lehet a magyar protestánsokat a német Territorialprinzip jogtalan, alkotmányellenes átkölcsönzésének ós keresztülerőszakolásának -πρώτον ^«idog-ával vádolni. Nem lehet annál kevésbbó, mert, mint tudjuk, maga Timon siet a legerősebben hangsúlyozni azt, hogy ennek az analógiának a magyar köz- és magánjogban semmi néven nevezendő alapja, vagy bár csak némi fogódzó pontja sem lehetett. A magyar földesúr, mint földesúr, tehát mint magánjogi személy és (mint nemes) közjogi tényező, semmiféle ius circa sacra-val nem bir a magyar alkotmány szerint, annál kevésbbó bírhat természetesen ius in sacris-sal; pedig a ius reformandinak akármely részben való igénylése már nemcsak az előbbinek, de az utóbbinak a bírását is föltételezi, involválja. Mindezeknek a meggondolása azonban jóformán alig vesz el valamit Timon állításainak súlyából. Mert ezeknek az értelmében, akárhonnan is került bele a magyar reformáció mozgalmaiba diabolus rotae gyanánt a földesúr ius reformandija: a lényeges az, hogy bennük volt és merőben alkotmányellenes mivolta ellenére is döntő szerepet játszott. A törvénytelenséget tehát a protestánsok kezdték, a katholikusok csak folytatták, köteles, jámbor önvédelemből I ? Lássuk, hogyan fér össze ez a felfogás a történelmi tényekkel s azoknak tanúbizonyságaival. 1. Itt, egy a történelmi tényeknek megfelelő beismerést kell előrebocsátanunk. Mint mondottuk, elvontan, az írott jog szempontjából tekintve a kérdést, a magyar jogrend a földesúrnak semmiféle ius reformandit nem biztosit s így a jobbágyai vallásügyeibe való beavatkozásra sem jogosítja föl. De a gyakorlati életviszonyok világában mégis másként alakult a dolog. A magyar földesúr, ha semmifele közjogi, alkotmányos alapon nem is lehetett népének térítő apostola, tényleg mégis magával vonta jobbágyait a reformációba. Gondoljuk csak el a középkorvégi magyar jobbágyság helyzetét földesurával szemben. Vagyoni lekötöttsége teljes s a Dózsalázadás utáni bosszuló törvények (1514.) meghozzák a «perpetua rusticitas" abszolút személyi lekötöttségét is. Az 1547-iki országgyűlés törvényhozása, a hangjában némi vallásos színezetű bűnbánattal ismét feloldja ugyan ezt a vaskötelet, de írott malasztjával nem sokat változtat a tény-