Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 9. évfolyam, 1911 (Budapest)
Zoványi Jenőtől: A protestantizmus fogalma és lényege
50 Zoványi Jenő. És megmarad mind a szabadelvűek, mind az orthodoxusok részére arany-igazságul az az elv, amit egy nagynevű orthodoxus tudós eképen öntött előttem szavakba : „Nem az a fontos, hogy te kevesebb, én még több dogmát hiszek; hanem az, hogy te elismered-e az én jogomat arra, hogy több dogmát higyjek, és én elismerem-e a te jogodat arra, hogy kevesebbet higyj." Mert ez és nem egyéb a hamisítatlan protestáns gondolkozás. Ez az igazi lelkiismereti szabadság: önmaga részére fentartani az egyéniség jogát, de másnál is csorbítatlan mértékben respectálni. Nem fér össze vele a más hitének kigúnyolása sem. Elvégre ugyancsak a türelmességből foly az is, hogy tisztelettel legyünk felebarátaink hite iránt. Még az idegen vallásfelekezetüek hittételeire sem tesz valóban szabadelvű ember semmiféle gúnyos megjegyzést. Gúnyra legfeljebb az a minden protestáns szellemmel ellentétes csalatkozhatatlansági érzet szolgál reá méltán, mely annyiszor és annyira elfogja nálunk — óh! nem a tudósokat, hanem az egyház hivatalos, közigazgatási közegeit. Ezek gyakorta azt hiszik, hogy mert a fegyelmi bíráskodás valamivel magasabbrendű functiója is az ők kezökbe van adva, maga az egyház nem egyéb, mint őkmagok, s az ellenök való kifogás — még ha alapos is — voltaképen az anyaszentegyház ellen való lázadás. Ebből az obscurus felfogásból ered aztán a helyi klikkek uralma, mert a gyengébb értelmiségű emberek rendszerint hajlandók a látszólagos hatalom birlalói mellé csatlakozni. Ha tiszta zsinatpresbyteri egyházalkotmányuk volna a magyar protestáns egyházaknak, ez az aristokratikus uralom persze nem fejlődhetnék ki, de még a consistorialis és hierarchikus kormányzati elemekkel telített és zsinatpresbyterinek csak elnevezett rendszer mellett se volna szabad kifejlődnie, ha a hamisítatlan protestáns szellem és demokrata irány hatná át az egyházi közigazgatás mindennapi szükségletet képező, de épen azért többnyire ephemer jellegű és értékű ügyeiben foglalatoskodókat. A csalatkozhatatlansági érzetnek, sőt tudatnak szinte a nevetségességig fokozódó túltengése néha napján azt a gondolatot kelti eszméletre és öntudatra ébredő lelkekben, hogy talán még könnyebb és czélszerübb volna egyetlen pápát ismerni magunk felett, mint ezt a sok apró pápácskát, akik a magok szellemi sivárságában semmiképen nem bírják elviselni a mások egyéniségének megnyilatkozásait. Itt az ideje szakítani már ezzel az egyházainkat szellemi, erkölcsi és anyagi tekintetben régóta egyiránt hanyatlás felé vivő rendszerrel, mely olyan szoros és benső összefüggésben áll a Protestantismus fogalmának és lényegének köztünk való elhomályosodásával. Minden felett pedig akárhogy is, de térjünk vissza ehhez a lényeghez : a gondolat- és