Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 9. évfolyam, 1911 (Budapest)

Szlávik Mátyás dr.-tól: Buddha, Mohamed és Krisztus

Buddha, Mohamed és Krisztus. 303 a keresztyénség a valódi kijelentett vallás. Szerinte a bűn lényege az emberi akaratnak az istenivel való tudatos ellenkezése, vagyis az embernek istenellenes kísérlete arra nézve, hogy önmagát tegye az élet központi céljává létünk adójának, az istennek mellőzésével. Forrása tehát az istenellenes önző akarat, mely szüli a tartozás tudatát a lelkiismeretben. Központi személyes élethatalma Jézus szerint a sátán, a mellyel a szívben és az akaratban kell megvívnunk a döntő csatát. S mig a buddhistát bűne a halálra, a mozlimet megigazító cselekedetre, addig a keresztyént a Krisztus Jteresztje alá vezeti. A két első vallástanitó a bűn tekintetében is tanítója, Krisztus ellenben megváltója az emberiségnek. Jól mondja Falke: Buddha szerint a bűn életakarat, Mohamed szerint a korán tanai iránti külső engedetlenség, Krisztus szerint istenellenes akaratirány. Egyedül Krisztus ismerte föl a maga igaz valójában az emberi lélek becsét és gyengeségét s törekedett annak megújítására és folytonos és fokozatos megszentelődésére. A legnagyobb különbség a három világvallás között a megváltásról szóló felfogásában észlelhető. Tudjuk, hogy a megváltás tana központja a buddhista rendszernek. Talán az egyetlen vallásos-erkölcsi probléma a mellyel komolyabban foglalkozott. Ha az élet a szenvedések láncolata, valóságos kinos körfolyam, ugy az attól való szabadulás a megváltás. „Ez, szerzetesek, a szent igazság a szenvedés megszüntetéséről, hogy szakítsatok gyökeresen a létei utáni minden vágygyal", im Buddha e parancsa kvinteszenciája a megváltásról szóló felfogásának. Itt tehát nincs ima, egyház vagy pap, — minden buddhista maga magának papja, megváltója és istene. Soha emberi bátorság és erő magának nagyobbat nem tulajdonított, mint a buddhizmus. Ε megváltás tehát erős eszközöket igényel. Ezek között szerepel az élet szenvedéseinek ismerete, az önmagába elmélyedő s önmagával tépelődő önismeret s a pozitív szentség, mely azonban nélkülöz minden praktikus erkölcsi jelleget. Csupa negativ eredménnyel végződik e megváltás, a mely nem ismer erkölcsi újjászületést ós rnegszentelődést. Absolut közönyösséget hirdet az élettel szemben, a mely kizár minden ethikai haladást és fejlődést. Egy temető csendjéhez hasonló itt a lélek üdvössége. — Ezzel szemben az izlám nem ismer megváltást, mert a bűnt. legalább belső érzelmi oldaláról nem ismeri. Vallásának merev külső törvényszerűsége ós önző fenhójázása lehetetlenné teszen itt minden megváltást. Összes áldozatai, szertartásai ós jó cselekedetei az önző öninegváltásnak szolgálatában állanak. Az ember szentsége vagy bűnössége a korán törvényeihez való külső viszonya által van feltételezve. — Nem ugy a keresztyénségben, a melynek megváltási tana és