Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 9. évfolyam, 1911 (Budapest)

Ravasz László dr.-tól: A középkori igehirdetés

278 Dr. Ravasz László. „m"-mel, a harmadik esete: Jesu, „u"-val; kibeszélhetetlen nagy titoknak a jele ez, mert ez a három betű a kezdete a summusnak, a mediusnak és az ultimusnak, tehát Jézus a kezdet, a folyamat és a vég. Még homályosabb titok nyitjára találunk mathematikai módszerrel. A „Jézus" szó két egyenlő részre osztható úgy, hogy egy ötödrész közbül marad. Ez a közből maradt ötödrész az „s" betű, amit a héberek „syn"-nek neveznek: a syn szó pedig, ha jól emlékszem, a skótok nyelvén bűnt jelent, ami azt bizonyítja, hogy Jézus elveszi a világ bűneit. ... — Amazok (Cicero és Demosthenes) bűnnek tartották atárgytól eltérő bevezetést mintha bizony nem disznó; pásztorok módja volna ez, kik csak a természettől tanultak. Ellenben ezek a tudós férfiak a maguk elősétájukat — mert igy nevezik a bevezetést — úgy szerkesztik meg, hogy sejtelme se legyen senkinek a következő argumentumról, hanem csodálkozva mormogja: hova hurcol ez az ember minket? Harmadik helyen, az elbeszélés helyén, valamit felvesznek az evangéliumból és azt felületesen és futtában értelmezik, holott erről az egy tárgyról kellene az egész beszédnek szólnia. Negyedik helyen theologiai kérdéseket feszegetnek, olyanokat, amelyek legtöbbször s

jm az égre, sem a földre nem tartoznak. De ezt is mesterséggel. Tudós módra szemöldökeiket összevonják és a hallgatóság fülét megtöltik nagy egyházi atyák neveivel; csak úgy zúg a fej a sok solemnis, subtilis, subtilissimus, seraphicus, cherubicus, sanctus, irrefragibilis doctoroktól. Azután nagyobb és kisebb syllogismusok, következtetések, eredmónyfoglalatok, hidegrideg tótelek és skolasztikus zagyvaságok.özönét zuhintják a jámbor tömegre. Hátra van még az ötödik rész, ahol leginkább lehet remekelni. Valami együgyű, sőt hülye adomát rántanak elő a históriás kis tükrökből vagy a Gesta Romanorum-ból és azt magyarázzák allegorice, tropologice és anagogice. Ekkora dőreségről még csak álmodni sem birt Horatius, mikor igy énekelt: „Emberi fejhez a festő ha lónyakat irna és felemás tollazatba öltöztetné". . . . Ezzel a két idézettel talán le is zárhatnék a skolasztikus igehirdetés jellemzését, ha nem kellene még megemlékeznünk ez irány végső elfajulásáról, amely a XV. században az egész igehirdetésre átragadt és azt teljesen megfertőztette. A burleszk-népies, vagy útszéli irány ez. Valami sajátságos gondolat lopózott bele az igehirdetésbe; az t. i., hogy az igehirdetésnek a mulattatás a főcélja és ez a gondolat húzta lefelé az egyházi beszédet a vásári komédiák színvonala felé. Talán az volt az oka ennek, hogy a skolasztikus a nagyképűség és tudákosság miatt gyötrően unalmassá vált igehirdetést érdekessé kívánták tenni; talán újra kisértett az a III.—IV. századbeli pogány felfogás, hogy az igehirdetés mű-