Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 9. évfolyam, 1911 (Budapest)

Szabó Aladár dr.-tól: Az őskeresztyénség és a misszió

180 Dr. Szabó Aladár. tárnokának (Csel. 8, 27.), sem Péter Kornéliusznak (Csel. 10.) nem ad a vagyonközösségre vonatkozó tanácsot s hogy Péter egynéhány napig Kornéliuszéknál maradt, az is mutatja, hogy a vagyonközösségről szó sem lehetett. Hanem, ha vagyonközösség nem is volt az őskeresztyén egyházban, megvolt és pedig nemcsak mint szép mondás, az, hogy nemcsak szívükkel s különösen szájukkal tértek meg, hanem vagyonukat is Isten rendelkezésére bocsátották s az ő akarata szerint használták fel. Takarékosak és egyszerűek voltak. A fényűzést., pazarlást ós tobzódást kerülték és pedig nemcsak az egyéni, hanem a társas és gyülekezeti élet körében is. Gyülekezési helyük egyszerű terem volt s fényesebb templomokat csak a III. század vége fele vagy azután építettek. Elöljáróik világi zajos mulatozásokban nem vettek részt s így kevés igényük volt. A mások iránti szeretet és az Úr Jézus adott nekik örömöt és boldogságot. De bármily nagy volt is a szeretetök, nem koldusokat igyekeztek nevelni. Semmit sem utáltak úgy, mint a rest ős tunya életet, meg a bűnt. Hogy csak azokat kell segélyezni, a kik dolgozni nem képesek: ezt következetesen fenntartották. Ha valakinek olyan foglalkozása volt, hogy megtérése után a közönséges keresztyén felfogás szerint nem folytathatta, pl: színősz volt vagy színészeti iskola vezetője, akkor az ilyennek másnemű munkát kerestek. Hogy azért is kell dolgozni, mert a munka mások segítésére is képesít, újra meg újra hangoztatták. A szeretetnek rendes nyilvánulásain kivül az őskeresztyénség rendkívüli körülmények közt valósággal hősies vállalkozásokra s áldozatokra volt képes. Üldözések idején a keresztyének seregestől jutottak a börtönökbe. Gyakran messze vidékekre hurcolták el őket s bányákban végeztettek velők súlyos, keserves munkát. A keresztyén szeretet azonban legyőzte a legnagyobb akadályokat is. A börtönbe vetetteket a diakonusok rendesen látogatták, de mások is felkeresték őket, a legtöbb esetben életük kockáztatásával. A bányákba hurcoltak sorsát enyhítették. Mikor Numidiában vad törzsek a keresztyének közül sokakat fogságba hurcoltak, Cyprián, karthagói püspök mintegy 20,000 koronát gyűjt a számukra s biztatja a numidiai püspököket, hogy csak forduljanak hozzá, ha még baj éri őket. Az őskeresztyénség a rabszolgák sorsát is enyhítette. A rabszolgaságot, mint intézményt nem törölte el, de a keresztyéneknek kötelességévé tette, hogy a rabszolgáikkal jól bánjanak, a rabszolganők tisztességét meg ne sértsék, keresztyén rabszolgáikat tesvéreikül tekintsék. Egyúttal a gyülekezetek vezetői biztatták a hiveket, hogy rabszolgáikat szabadítsák fel. A keresztyén rabszolga a gyülekezetnek ép