Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 9. évfolyam, 1911 (Budapest)

Szabó Aladár dr.-tól: Az őskeresztyénség és a misszió

Az őskeresztyénség és a misszió. 173 üdv kincseit Jézus hozza s az apostolok az Úr Jézus sáfárai (I. Kor. 4, 1.) Az apostolság azonban sokkal szélesebb körű intézmény, mint azt a legtöbben gondolják. Az apostolság nem szűnt meg az első apostolok vagy Pál elhunytával s még az δ életökben is mindenfelé működtek apostolok, azokon kívül is, a kikről a Szent írás említést tesz. Az apostol név fennmaradt a II. század végéig, tehát apostolok akkor is működtek, a mikor a keresztyénség már ezer meg ezer szervezett gyülekezetben élt s a püspök a presbyterek közül kiemelkedő hivatalnok lett. Az apostolok bejárták a rájok bízott területeket s hirdették az evangéliomot azoknak is, a kik a keresztyénségen kivül állottak. Sokáig az őskeresztyénség erős törvénye szerint egy helyen nem maradhattak s pár napi tartózkodás után tovább kellett menniök. Nyilván mégis el kellett hangzania ama nagy parancsnak, hogy: Menjetek! (Márk. 26, 15.) Prédikáljatok! hogy oly sok ember szakadatlanul járt-kelt századokon át és Jézust a sötétségben járókkal megismertette. A ki az apostolok közül tovább akart egy helyen maradni, elvesztette hitelét, hamis apostolnak tekintették. Még a harmadik században is folyt az apostoli munka, csakhogy már akkor e széjjeljáró prédikátorokat nem nevezték apostolnak. Origenes azonban a III. században is bizonyságot tesz, hogy még akkor is voltak sokan, a kik az Istennek igéjét így széjjeljárva hirdették s nemcsak városról városra, hanem faluról falura vitték az örömhírt, ismertették az evangéliomot és ébresztették a bűnben és hitetlenségben élőket. Az őskeresztyénség tehát lelkiismeretesen és hűségesen folytatta a missziói vagy apostoli munkát s e munka szervezve volt, a munkások pedig körülbelül 200 éven át az apostol nevet viselték. Az őskeresztyénség ez apostolai abban különböznek a püspököktől, presbyterektől és diákonusoktól, hogy 1. nem egy gyülekezet hivatalnokai, 2. hogy nem a szervezés és gondozás a feladatuk, hanem a Lélek által rájuk bizott ébresztés, hivogatás, az alapvetés s az evangéliom ismertetése, szóval az, a mit az ősapostolok és Pál is a szeretetmunkánál is (Csel. 6, 2.) vagy szertartások végzésénél (I. Kor. 1., 12.) is fontosabbnak tartottak t. i. az Isten igéjének szolgálata, az evangéliom hirdetése. Az őskeresztyénség az Isten igéjének szolgálatára azonban oly súlyt helyezett, hogy az evangéliom ismertetése és megértetése végett az apostolokon s az egyes gyülekezetek pásztorain vagy püspökein kívül még evangélistákat, prófétákat és tanítókat is alkalmazott. Az evangélisták (Ef. 4, 11., Csel. 21, 8., IV. Tim. 4, 5.) is végeztek missziói munkát, de apostoli méltósággal nem bírtak s úgy látszik, jobban az egyes gyülekezetekhez voltak kötve, mint az apostolok.