Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 9. évfolyam, 1911 (Budapest)

Szele Miklóstól: A szentség fogalma az ószövetségben

166 Szele Miklós. Még egy kérdésünk van hátra. Mivel — mint az eddigiekből kitetszik — Isten szentsége fogalmának központi alkatrésze, úgyszólván gerince az abszolút, összehasonlíthatatlan, páratlan, ekszkluziv fönnség fogalma, azok, akik Jahvénak ezt a tulajdonságát, ezt a fönnségót nem ösmerik, arról tudomással nem bírnak vagy pedig el nem ösmerik — s ilyenek a más isteneket tisztelő pogányok —, azok Jahve szentségét meg nem érthetik. A pogányok, mig pogányok, nem érthetik meg Jahvénak épen azt a tulajdonságát, melynél fogva Jahve az őisteneiknek fölötte áll, mert hiszen ennek a tulajdonságnak a megértése egyértelmű volna pogányságuk levetkőzésével, isteneik odahagyásával és Jahvéhoz való megtérésükkel. Ezért van az, hogy az ószövetségben Isten sohasem neveztetik szentnek a pogányokhoz való viszonyában, hanem kizárólag csakis Izraélhez való viszonyában. Ebben áll Jahve szentségének Izraélre való különös vonatkozása (1. e dolg. I. r. Theol. Szaklap 1911. junius 2 sz. 103 1. alól).

1) Isten szent, ^"ζ, lényege szerint, magában ') De csaJcis ebben, — nem abban, amit Oiestelnél láttunk (10. és 11. jegyz.), hogy Isten szentsége egyenesen Istennek Izraelhez való viszonyát fejezné ki. úgy jelölné Istent, mint Izraél szövetséges istenét. Nem is abban, amit Gottfried Menken (mh. 1831) tanit („Schriften" Bd. III. u. VI., nézete ösmertetve s bírálva Baudissin által, i. m. 10, 108—109 11.), ki úgy határozta meg Isten szentségét, mint Istennek magaközlését Izraéllel, mint az 6 leereszkedő kegyelmét, magát megalázó szeretetét ("π ^ tehát E-'Hp synonym lenne τρπ-dal), melyet ő csak Izraelben jelentett ki. Ε meghatározás egyes (nagyon kevés) ószövetségi helyekre (Zsolt. 22 4, 33 a

i, 103! kk. 105 s, Hós. 11

9) látszólag illik, de a helyek túlnyomó többségére teljességgel nem s igy határozottan téves. Végre nem állhat Jahve szentségének Izraélre való különös vonatkozása abban a „magafeltárás"-ban sem, amit Oehler, Schmieder és Dillmann (1. Theol. Sz. Lap 1911. 2. sz. 106 1. 2-ik jegyzet) Isten szentségének fogalmába belemagyaráznak. Oehler szerint Isten szentsége „Isten kiemelkedettsége minden más fölött, szembenállása mindennel, ami nem ő, az δ világfeletti fönnsége s aztán egyetlensége (A szent) Isten a maga világfölöttiségében s a teremtett dolgoktól való elvontságában saját magának a tulajdona (Dies tel ellen), önmagának a teremtményiségtől elvönt létében állandóan megőrizője." Az általunk vallott nézettől akkor tér el Oehler, midőn azt mondja, hogy „Menken fölfogásában kell lenni egy helyes elemnek s ez az, hogy Isten szentségében nemcsak Isten magamegőrzése, hanem Isten magaföltárása is benne foglaltatik Isten szentségében mindakettő benne van, a világgal való ellentét s más oldalról ez ellentét megszüntetése. — Isten szövetségi kegyelmének összes bizonyságai az δ szentségének a ki-