Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 9. évfolyam, 1911 (Budapest)
Könyvismertetés - Szlávik Mátyástól: Köhler W , Idee und Persönlichkeit in der Kirchengeschichte
150 Könyvismertetés. megváltozott az egyháztörténet módszere. Elég összehasonlítanunk Hase egyháztörténetét Harnack dogmatörténetével. Bizonyos kölcsönös egymásra való hatás van ma egyháztörténet és magasabb műveltség között. Szerzó'nk nagyon tartalmas, tanulságos és bő irodalomtörténeti ismerettel támogatott művében az eszme és a személyiség egyháztörténeti rűgőit ismerteti. Már Pál apostol a római levél 9—11. fejezeteiben a történetet egy isteni világtervnek, a Krisztusban megszemélyesített isteni logosznak szempontja alá helyezi, s annak az eszmének csak illusztrációi az ó-szöv. üdvrend főbb képviselői. Ugyanilyen szempontok vezérlik Eusebius keresztyén egyháztörténetét ós Augustinus istenállamát, a melyekben a történet, egy előre meghatározott isteni eszme szerint folyik le. Egy középkori iró a történetet külön az atya, fiú és szentlélek korszakaira osztotta. Igy Luther is, holott a személyes vallásos hitet vallotta, a szentlélek földi történetének mondotta az egyháztörténetet, amelynek csak illusztrációi egy Pál apostol, Augustinus, Tauler és Huss. A magdeburgi centúriák szerint a ker. egyháztörténelem végcélja a lutherismus, a kath. Baronius és Raynaldus szerint ellenben a középkori pápaság. A kiválóbb ker. személyiségek csak „testes veritatis." Szóval az eszme és nem a személyiség alkotja a történetet. Az összehasonlító vallástörténetnek első útegyengetője Erasmus, ki Krisztust Ciceróval, Senecával és Platonnal hasonlította össze. Még tovább megy a pietista Arnold, kinek „pártatlan egyház- és eretnektörténetei" a pietista keresztyén személyiségek elvén épült föl, s ebben Mosheim is követte. A relativitást bevitte a történelembe Semler, a bölcseletet Voltaire s az isten tervszerű nevelő munkásságát s a fejlődés elvét Lessing és Herder. S miután a szerző remekül rajzolta a Baur és Uzander-féle egyházi történetírás elvi ellentétességét, Treitschke és Carlyle történetírásának jellemzésére tér át, amely szerint a nagy férfiak, s a hősök, próféták és törvényhozók csinálják a történelmet. A korszakalkotó egyéniségek teremtő ereje különösen a vallások történetében nyilvánul, amint' hogy keresztyénség, katholicismus és protestantismus tele van nemcsak kort mozgató eszmékkel, hanem kiváló alkotó személyiségekkel is egyszersmind. Másrészt azonban az is kétségtelen, hogy nemcsak a nagy férfiaknak, hanem a nagy eszméknek is döntő szerepük van a történelemben. Igy egy Bismarck hatalmas politikája a német birodalmi egység eszméjéből táplálkozott s a pápaság ereje is inkább a maga grandiósus világuralmi eszméjében, mint személyes képviselőiben keresendő, úgy hogy utolsó elemzésében a történelem egész szerkezete a személyiségek korszakalkotó jelentősége mellett is inkább az eszméken alapúi. A történelemnek is meg van a maga törvényszerűsége, amely az eszme és a személyiség szellemi ellentéteinek kiegyenlítését célozza. Ennyiben történetbölcseleti