Raffay Sándor–Pröhle Károly szerk.: Theologiai Szaklap 8. évfolyam, 1910 (Sopron)

Könyvismertetés - Pröhle Károly: Schaeder, Theozentrische Theologie

Köuyviemertetés. 79 fogalomnak a kifejtésére törekszik, amint arra különösen a spekulativ irányú liberális theologiában állandóan megvan a hajlandóság („Gott-Vater-Religion"). De Schaeder a „theocentrikus" jelzőt nem ebben az értelemben veszi s nem a „christocentrikus" jelzővel helyezi szembe, hanem pusztán az „anthropocentrikus" jelzővel. Schaeder szerint a Schleiermacher-féle és a Schleiermacher nyomában járó újkori theologia sarkalatos hibája abban a helytelen anthropocentrismusban rejlik, mely az emberit, az emberi alanyiságot, a subjectiv vallási tapasztalatot nem csupán methodikai kiindulópontnak veszi, hanem általában az isteninek, az istenismeretnek döntő jelentőségű mértékévé teszi, úgy hogy a vallási viszony súlypontja önkénytelenül és sokszor öntudatlanúl átterelődik az emberi tényezőre s az ember a maga véges személyiségével, érdekeivel, szükségleteivel, vágyaival, követeléseivel jut a vallási viszony középpontjába. Ebben az egyoldalúan anthropocentrikus felfogásban Schaeder az igazi vallásosság sérelmét és korlátozását látja, mert ennek lényegéhez tartozik, hogy benne az isteni tényezőt illeti meg a döntő jelentőség, hogy a vallási viszonynak a középpontjában az isteni tényező áll, amelyre az emberi alanyiság mindenestül reá van utalva és reá támaszkodik. Azért noha elismeri az anthropocentrikus felfogásban rejlő igazsági mozzanatot nevezetesen methodikai szempontból, elismeri különösen azt, hogy a vallási viszony csak akkor eleven-élő, ha az isteni tényező a hit által az emberi alanyiság élettartalmává lett: mégis szembe helyezi vele a maga saját „theocentrikus" felfogását, amely épen az eleven vallási tapasztalatnak megfelelően nem a véges és korlátolt emberi alanyiságot teszi az isteninek, az istenismeretnek a mértékévé és nem engedi, hogy ez a véges emberi alanyiság ilymódon az isteni tényezőt és annak ismeretét korlátozzon s elhomályosítsa, hanem a vallási viszonynak a középpontjába ismét isteni tényezőt helyezi vissza, az élő Istent, a kinek végetlen dicsősége és hatalmassága előtt az emberi alanyiság elhomályosúl és eltörpül. Ha az anthropocentrikus felfogás a vallási viszonyban megadta az embernek azt, ami az emberé, a theocentrikus felfogás arra van hivatva, hogy az anthropocentrikus felfogást korrigálva és kiegészítve nem csupán a vallásos élet terén, hanem ennek alapján a theologiai elméletben is teljesen megadja az Istennek, ami az Istené. Már az eddigi jellemzésből is kitűnik, hogy itt tulajdonképen az istenfogalom egy oly mozzanatának új és hatásos kiemeléséről van szó, mely az egyoldalúan anthropocentrikus felfogás mellett nem tud eléggé érvényesülni s ez az Istennek mindeneket felülmúló uralkodói dicsősége és eleven hatalma. Az egyoldalúan anthropocentrikus felfogás az Isten lényegét csak az embernek s az ember szükségleteinek a szempontjából tekinti s csak azt keresi, amit az Isten értünk tett és tesz, amit nekünk adott és ád a mi boldogulásunkra és üdvössé-