Raffay Sándor–Pröhle Károly szerk.: Theologiai Szaklap 8. évfolyam, 1910 (Sopron)

Stráner Vilmos: A szentírás jelentősége és kezelése a gyakorlati theologia minden ágában

A szentírás jelentősége és kezelése a gyakorlati tlieologia minden ágában, 65 az épülés előmozdítására is alkalmas, sem pedig — a szónak helytelen értelmében — „válogatós" nem lesz az írásokban.

1) Az igehirdetőnek azonban semmi körülmények között nem szabad megfeledkeznie arról, hogy őnéki első sorban föladata, Isten Igéjét hirdetni. Ez a tudat fogja őt leginkább megóvni az üres frázisokban, mesterkélt szónoki páthoszban megnyilvánuló hiú tetszelgéstől. Ez a tudat teszi őt igazán alázatossá, keresztelő János példája szerint, a kinek jelszava: „Annak nevekedni kell és nékem alászállanom kell." (Jáu. 3., 30.) Ez a tudat ébreszti és fokozza lelkében a felelősség érzetét, és azt a hűséget, a mellyel, mint Krisztus szolgája és az Isten titkainak (I. Kor. 4., 1.) és „külömb-külömbféle ajándékainak jó sáfára" (I. Péter 4 , 10.) első és utolsó sorban nem embereknek, hanem az ő Urának és megbízójának tartozik. (I. Kor. 4., 3. 4.) Ez a tudat és ez egyedül nyújthatja néki azt a bizalmat, örömöt és biztosságot (nem elbizakodást!), a mellyel Istennek Igéjét „úgy alkalmatos, mint alkalmatlan időben" (II. Tim. 4., 2.) „nagy bátorsággal szólva", (Act. 4., 29.) tölti be igehirdetői tisztének minden igazságát, abban a reményben, hogy az ő „munkája nem hiábavaló az Urban." (I. Kor., 15., 58. Érs. 55„ 10. és kk.) Ezt a tudatot ébresztheti és fokozhatja különösen még annak a körülménynek helyes fölismerése, hogy azok, akik az Ige hirdetését hallgatják, első sorban mint a hívők gyülekezete, mint istentiszteleti (cultus-) közösség veendők tekintetbe és így tehát: b) Az egyházi beszéd, mint Igehirdetés, istentiszteleti, vagyis cultus-cselelcvény. Ez a körülmény — amint már föntebb érintettük

2) — külsőleg is kifejezést nyer abban, hogy az egyházi beszédnek objectiv forrását, alapját mindenkor valamely a szent írásból merített szakasz vagy hely képezi. Már maga ez a gyakorlat egyúttal azt a föltevést foglalja magában, hogy a hallgatók az igehirdetővel együtt magukat az igehirdetés objectiv alapjától, a szent írástól függési viszonyban tudják és érzik, vagyis, hogy ők az igehirdetéssel, tehát a szent írással szemben is nem mint a Krisztusnak, az evangéliumban foglalt igazságoknak és vigasztalásnak még csak ezután megnyerendők, tehát mint hitetlenek, hanem mint ebben az evangéliomban egész életükkel gyökerezők és élők, tehát hívők jönnek tekintetbe. És ettől a föltevéstől magának az igehirdetésnek sem szabad eltérnie. Ez a föltevés, v) Krummacher Frigyes a legszárazabbaknak, homiletikai szempontból használhatatlanoknak látszó ótestamentomi leckékről is tudott „épületesen" prédikálni. Abeken pedig egy olyan szorgalmas templomlátogatóról tesz említést, a ki saját vallomása szerint, sohasem épül úgy, mintha a pünkösti epistolának ezt a részét hallja: „pártjabeliek, médiabeliek" stb. (Az utóbbira nézve 1. Knoke i. m. 151. 1.) 2) L. e munka 61. lapját. Theol. Szaklap. VIII. évf.