Raffay Sándor–Pröhle Károly szerk.: Theologiai Szaklap 8. évfolyam, 1910 (Sopron)

Schneller István dr.: Abaelardus Péter

32 Dr. Schneller István. tisztán látjuk Locke — Spinoza ellentéteiben és a Leibnitzi közvetítésben. Kant theor. ész kritikájában ismeretelméleti szempontból nominalista, míg gyakori, ész kritikájában realista. Fichtetői Hegelig mincl tisztábban győzedelmeskedik metaph. szempontból a realismus: veliik szemben pedig érvényesül Feuerbachon át átcsapva a materialismus nominalismusa: míg végre a jelenben épp e két irány Lotzei csapáson a parallelismus elméletében (Wundt, Paulsen) egymás mellett halad; másrészt pedig mivel ez nem igaz megoldás — nélkülözvén az egységet — vissza nyál Aristoteleshez, ennek elméletet Aquinoi Tamás útján feléleszti s mint a nominalismus és realismus egységesítőjében — a megnyugvást igéri. Nem tudákos szerzetesek lármás szőrszálhasogatása volt a nominalismus, realismus problémája, hanem ők is a gondolkozó világ egyik legfontosabb kérdésével foglalkoztak és pedig úgy, hogy e kérdés körébe bevonták az egyház dogmáit és e kérdés világossága mellett kívántak a legkényesebb dogmatikai kérdésekre is feleletet adni. Abaelard gondolkozása tartalmi szempontból e fontos kérdések körében mozgott. Már atyja — Berengar — is vonzódott a tudomány controversiái felé. Mozgalmas, a lovagiaskodásban kiváló élete után a zárdába vonult vissza, a contemplationak és a tudomány kérdéseinek élve. Ugyancsak a fátyolt vette természetesen anyja. (Hisz az egyik fél csakis a másiknak hasonló elhatározása alapján — léphetett be a zárdába). Abaelard már igen korán mondta fel Marsnak a szolgálatot, avégett, hogy Minerva ölében nőjjön fel (az ő szavai). Szellemi lovag kiván lenni, csak a szellemi tornában kíván lehetőleg elsőnek lenni. Magát az igazságot kívánj a. e lovag játékával, a disputatioval meghódítani. Nincs más ambitiója. Ezért is lemondva minden jussáról testvérei javára, ott hagyja otthonát, hogy bárhol is felkeresse azt, a kinél virágzik a dialectica (szavai). Kezdetben lioscellinust hallgatja a nominalistát, akinek meggyújtott tüzénél több volt a füst, mint a világosság; majd azután Párisban a híres realistához Ghampeaux Vilmoshoz fordul. Egyiknek tanításában sem tud megnyugodni. Mind a kettőt — társai bámulatára és tanárai kedve ellenére —- dialecticájával nem egyszer sarokba szorítja. Tanulva tanít. Már mint 22 éves ifjú önálló iskolának alapítója. Szerinte az universaliak magukban nem léteznek, de mégis vannak; nem bírnak realitással s mégis realisak. Bealisak azért, mivel a dolgokban van valami, ami alkalmi okul szolgál arra, hogy mi azt gondoljuk, kimondjuk. Magukban nem substantiák, hanem mégis substantiákon alapulnak, úgy hogv a substantiában való külömbség ad e gondoltnak, e kimondottnak alapot. A sermoban vau tehát az universale, a λογίς-ban. (Illustrálandó ez a „törvény" universale útján. Van! — de magában nem). A teremtést az időszerintiség schemája alá foglalva és így