Raffay Sándor–Pröhle Károly szerk.: Theologiai Szaklap 8. évfolyam, 1910 (Sopron)

Pröhle Károly: A konfirmációról

256 Pröhle Károly. 6. Ezeket a törekvéseket és kezdeményezéseket Luther nem helytelenítette, de határozottan nem is helyeselte. Aláirt ugyan olyan tartományi egyházi rendtartásokat is, melyek a konfirmációra nézve is rendelkeztek, de erre azért nem helyezhetünk súlyt, mert Luther nem érezte szükségét annak, hogy azon egyházrészekben, melyekre közvetlen befolyása kiterjedt, a konfirmációt behozza. Közelebb állott ezen törekvésekhez Melanchlhon, ki a Loci 1535-iki kiadásában a bérmálást birálva azt mondja: „confirmatio magnopere probanda esset, si usurparetur ad hoc, ut examinaretur juvcntus et fidem propriam profiteretur." Midőn az augsburgi, majd a lipcsei interim (1548) a konfirmációt római és evangélikus elemekből kevert értelemben kötelezővé akarta tenni, ez a törekvés a lutheránusok, különösen Flacius és hívei részéről a leghevesebb ellenzésre talált s az interim kísérlete és az ellene folytatott harc az evang. egyház több részében felkeltette és hosszabb időre megerősítette a konfirmáció iránti bizalmatlanságot és ellenszenvet, különösen a szász választófejedelemségben, hol a konfirmációt csak az 1773 —77 közti években fogadták el. A 17. század elején s különösen a harmincéves háború idejében, mely az egyházi életet is mélyen sújtotta, a konfirmáció nagyobbrészt kiment a szokásból s egyes ezen korból származó egyházi rendszabályzatok egyenesen ellene foglalnak állást. Meg kell azonban jegyezni azt is, hogy ebben az időben a 4. pontban vázolt gyakorlat is nagyrészt merő formalismusba tévedt s ezért nem hozta meg többé a kívánt gyümölcsöket. 7. Új lendületet adott a konfirmációnak a pietizmus, melynekszellemében Grossgebauer, rostocki diakónus („Wächterstimme" c. műve megjelent 1661-ben), majd utána különösen Spener, karolják fel újra s alakítják át a konfirmációt. A pietismus egész szellemi irányának megfelelően a konfirmáció és az azt megelőző oktatás eszközül és alkalmúl szolgál a lelkek megtérítésére s mint ilyen, többé-kevésbbé meghatározott helyet nyer az üdvösség rendjében (ordo salutis). Ily módon a konfirmáció az egyéni vallásos élet fejlődésében mélyreható s elhatározó jelentőséget nyer, és pedig határozottan a keresztség rovására, melynek subjektiv kiegészítéseként jelenik meg. A kettőt, a keresztséget és a konfirmációt, a szövetség képzete a legszorosabb egységbe fűzi oly módon, hogy a konfirmáció a keresztségbeli szövetségnek megerősítése, megiíjítása, sőt — a pietismus gondolatkörében ez a felfogás is jogosult — megismétlése. A konfirmációi cselekvényben ennek megfelelően nagy fontosságot nyer a gyermekek önálló hitvallása (melyet nem egy helyen írásban kellett benyújtaniok), s még inkább fogadalma, melynek tárgya a Megváltó iránti hűség és kegyes élet. Az a nagy buzgalom, mellyel a pietismus — amennyire út-