Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 7. évfolyam, 1909 (Budapest)
Zoványi Jenőtől: Az egyháztörténelmi tudomány ujabb haladása
28 Zov ányi Jen ő. felől mint közvetítő, másfelől mint eklektikus. Ennél valamivel magasabb jelentőségű munkásságnak kell egy nagy reformátor fogalmához fűződnie. A reformátor egy új világot teremt, az előbbivel ellentétben állót, de feltétlenül jobbat és különbet a réginél; szembeszáll egy egész társadalomnak a hivatalos, de romlott közfelfogásával ós ha bárha épen kora forrongó ós lappangó vágyakozásának ad hangot a legtöbbször, harcra keltével mégis ellene tör a fennálló rendnek és uralkodó szellemnek. Ha Calvin akart is vagy tett is Genfben valami ilyesfélét, az csak igen szűk kört: egy várost vagy egy cantont ölelt fel és nein is az előhaladás, hanem a visszafejlődés érdekét munkálta, mert első sorban a zwinglianismus ellen volt intézve. Ennek a hivei voltak ott ugyanis az ο állandó és később a vallás mezejéről más térre is átcsapó ellenfelei, akiket később libertinus nóv alá foglalt az elfogultság tévedése s tisztán ez szülte a veszett híröket is. Tönkretevésök nem volt igazi reformátori munkásság, bármily fontos is lett következményeiben a Zwingli irányának háttérbe szorulása. Igenis, Luther volt „világ reformátor", nem pedig — mint e könyv illető helyén elő van adva — Calvin. A Luther munkássága nélkül Calvin valószínűleg sohasem gondolt volna az egyház javítására, annyival inkább nem, mert hiszen nem is volt meg benne az az önfejáldozó bátorság, ami jellemző vonása egy reformátornak. Ο kétszer is elmenekült Párisból, mit egyébiránt a közönséges józanész szerint nem is tett helytelenül, de minő eszményi magaslaton áll hozzá képest az a Luther, aki akkor is elment volna Wormsba, ha „annyi ördög lett volna benne, mint amennyi cserép a háztetőkön' ós akit csak erőszakkal lehetett elragadni az akkori időben annyira rettenetes birodalmi számkivetés következményei elől! Ez volt a most már általános vélekedés szerint megközelíthetetlen nagyságú alakja a reformáció történetének, az, aki társak nélkül, egymaga, nem bízhatva előlegesen semmi hatalom ós befolyás pártfogásában, kitéve magát akár a rögtöni elnyomatásnak, akár egy végzetes üldöztetésnek, oda merte kiáltani egy egész világ vele szemben álló minden hatalmának, hogy „ne tovább!" És feltéve, hogy a külső siker is mérvadója az egyéni nagyságnak, hát lehet-e nagyobb siker az övénél, aki magával ragadta a korabeli művelt világ nagy részét ? Az a körülmény, hogy később különféle viszonyok hatása alatt sokfelé helyet adott az ő iránya a Calvin-fólónek, nem vesz el semmit az ő csodálatos nagyságából, mert hiszen nem is akart ő egy minden további haladást elzáró gát, egy végső határkő lenni; és az szintén egyenesen az ő munkásságának érdeme, hogy fej'iődósro képes volt a reformáció.
