Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 7. évfolyam, 1909 (Budapest)

Zoványi Jenőtől: Az egyháztörténelmi tudomány ujabb haladása

26 Zoványi Jenő. nagy részben túl van immár azon a régebbi mohos állásponton is, hogy azokat a történelmi alakokat, akik elégedetlenek voltak a fenforgó viszonyokkal, — akik megfélemlithetetlonül küzdöttek a hatalomnak oly gyakran ismétlődő, talán soha meg nem szűnő viszzaélései ellen, — akik még külső és belső nyugalmuk feláldozásával, erkölcsi és anyagi érdekeik félretolásával is nyíltan merték hangoztatni a megismert igazságot s a magok meggyőződését, — akik nem az elvileg ostromolt tekintély-elv gyakorlati kisajátításában az egyetértést hangoztató meghunyászkodásban, a békesség leple alá bujtatott tespedésben keresték a Protestantismus szellemét és találták meg hivatását: izgágáknak és férkőzhetetleneknek, rendbontóknak és gyűlölködést szítóknak, az érdéin és kegyelet meggázolására törőknek stb. tekintsük s jogosultnak és helyeslendőnok tartsuk az ellenök csak kivételesen nem gyakorolt és sokszor eltiprásukat célozó zsarnokoskodást, véleményük szabadságának és nyilvánítását illető joguknak a féltett önérdek és hatalmi téboly minden elképzelhető fegyverével való megsemmisítését. Az igazi protestáns szellemű történetírás a protestantismus kebelében is pápás jellegűeknek tekinti a hagyomány és tekintély cultusát, s maradiságnak az értök való, olykor fanatikus harcot, amivel szemben az örök haladás és szakadatlan fejlődés munkálását tartja a reformáció céljának és az „ecclesia semper reformari debet" elvénél fogva a legtágabb tért kívánva juttatni az egyéniség érvényesülésének, ebből a szempontból tárgyalja akár a régmúltnak, akár a közelmúltnak idevágó jelenségeit és eseményeit. A hivatalos egyház a mai történetírónál, amint jobbára Wargánál is, egyáltalában nem valami érinthetetlen szentség, hanem épen ellenkezőleg a legméltóbb kritika tárgya, mint amely ismételten útjába került a. haladásnak, az igazságnak és szabadságnak, és ezeknek az ellenségeinél látja minduntalan azt a követelést, hogy rajta kívül vagy épen ellenére ne nyilvánulhasson az egyházi ós vallásos életnek semmiféle jelensége. Természetes ebből folyólag, hogy az ilyen történetírás meleg részvéttel és igaz rokonszenvvel fordul az intrikák által megbuktatott hitvalló Dávid Ferenc és Egri Lukács, valamint a calvini fanatismus áldozatául esett vértanú, Alvinczi György felé, — szinto érthetetlennek talá'ja azt a végletekig menő üldözést, amit ki kellett állania jogos elvéért és a püspöki hatalmaskodás elleni kikeléséért a maradandó érdemű Szilvásujfalvi Imrének, — megbotránkozással fordul el a szombatosokkal szemben gyakorolt szégyenletes, vérlázító eljárástól és hatalmi visszaélésnek tekinti az unitáriusokon való erőszakoskodást, — teljes méltánylással adózik Tolnai Dali Jánosnak, a honabeli kortársait évtizedekkel megelőző,