Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 6. évfolyam, 1908 (Pozsony)
Márton Lajostól: M. Aur. Cassiodorius Senator isagogikai gyűjteménye. Aurelius Augustinus De doctrina christiana c. müve exegetikai munkásságának rövid áttekintésével
56 Marton Lajos. sége van rájok, át szabad venni és ker. haszonra fordítani. Hivatkozik Mózes, aztán a korabeli tudósok: Cyprianus, Lactantius, A^ictorinus, Optatus, Hilarius s mások példáira, az élőket és a görög atyákat nem is említve. Szükségét érzi valamiféle bibliai reállexikonnak is, „ut non sit necesse Christiano in multis propter pauca laborare." Úgy gondolja létrehozását, hogy ha valaki megtenné a testvérek hasznára azt a fáradságot, hogy osztály szerint rendszerezné és külön kifejtve megírná, miféle helyeket, miféle állatokat, füveket, fákat, köveket, érceket s miféle specieseket említ a szentírás, továbbá a benne előforduló számok értelmét. Ilyesféle kísérleteket már ismer is Augustinus. Végül arra útal, milyen lelket kiván a szentírás tanulmányozása. Szelídet, alázatosat, mint a Kr., — ós hozzá ragaszkodót . . . stb. Aztán így folytatja: A pogányok könyveiből meríthető ismeret a szentírás tudományával vetendő össze. Mert az ember akármit tanul e kivül, ha ártalmas, itt kárhoztattatik, ha hasznos, itt megtaláltatik. És ha itt kiki megtalál mindent, amit másutt hasznosan tanult, sokkal bőségesebben meg fogja találni azokat a dolgokat, melyek másutt egyáltalán soha, hanem csak ezeknek az iratoknak csodálatos magasságában és mélységében tanulhatók. A III. könyvben a szentírás kétértelműségéről (ambiguitas) értekezik, mely szintén vagy in verbis propriis, vagy in translatis rejlik. Midőn szószerinti értelmű szavak teszik kétértelművé az írást, először is ügyelni kell, hogy rosszul ne distinguáljunk, vagy hangsúlyozzunk. Midőn tehát a ráirányzott figyelem bizonytalannak találja, mimődon kell distinguálni, vagy hangsúlyozni, kérdezze meg a hit szabályát (regulám fidei), melyet a szentírás világosabb helyeiről és az egyház tekintélyéből nyer. Ha mindezek a hit szerinti kétértelműséget hangoztatják, akkor maga a beszéd szövege kérdezendő meg a contextus szerint, hogy kitűnjék, melyik értelem mellett dönt a sok közül, mely mutatkozik. Például hozza fel a Ján. 1,!. és Fii. 1, 2 3. s köv.-t. 1) Midőn azonban sem a hit szabályából, sem magának a beszédnek textusából a kétértelműséget megmagyarázni nem lehet, bármelyik mutatkozó értelmezés szerint állapíthatjuk meg az értelmet. Az ilyen distinctiók kétértelműsége feletti döntés tehát az olvasó tetszésére van bízva. Példa a 2. Kor. 7, j. Ugyané szabályok alkalmazandók a kétértelmű hangsúlyozásra is. Ez is, hacsak nem az olvasó szerfeletti gondatl) Már a II. 18-ban felhozta példáúl, hogy a mely codexek az οξύς melléknevet, mely a görögben élést is jelent, gyorsat is, a Róm. 3, , 6.-ben így fordították le: Acuti pedes eorum ad effundendum sanguinem e. h. Veloces pedes eorum etc., azok nem tudták megtalálni a szónak azt az értelmét, melyre a szerző gondolt.
