Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 6. évfolyam, 1908 (Pozsony)

Földváry Jenőtől: A horvát-slavon egyházak gondozása

126 Földváry Jenő. szervezetlen izoláltság helyett a magyarországi egyetemes egyház alárendelt, ha nem is külön püspökséggel, de legalább is esperességgel, s addig is, mig ez megvalósul, egyetemes lelkészi egyesülettel feltétlenül birniok kell, azt már lekövetkeztettük. Ezt elodázni, végképen letagadni épen olyan ábrándos túlzás az egyik végleten, mint a magyar egyházak elszakítása a másikon. Egyik se állja ki a próbát. Ami pedig a missiói egyházak belső szervezetét illeti, itt az a szempont jő figyelembe, hogy a missió viszonyai ós egyháztagjainak kvalitása nem követelik e a Magyarországban normális viszonyok között kialakult és megállapodott rendszernek változtatását, nem szükséges-e a szent Pál-féle keresztyéni szabadság, alkalmazkodás ős jogának érvényesítése? Mert mi protestánsok kezdettől fogva nem ismerünk egy absolut rendszert, mely egyedüli érvénynyel, változhatlan ugyanazonsággal, római kizárólagossággal eleve lehetetlenné tenne minden más rendszert. Hiszen kezdettől máig nemcsak általában a különböző reformációi egyházak egymás között, hanem ugyanazon egyházcsoport is időszakonkint kisebbnagyobb változást, sőt egészen átváltozást is mutat. Még az uj testamentumban is hiába keresünk egy substilis egyházalkotmányt. Az összes idők összes keresztyén felekezetei között az egyházalkotmányban két főirányzatot ismerünk u. m. az absolut egyeduralmat és a királyi papság, szent nép teljes demokráciáját. Egyiktől a másikig való fokozatos haladásban különböző árnyalatok vannak: az orosz, angol ős német trón sumepiscopátusán s a konszistóriumokon; — az irwingiánusok apostoljain —; a németországi ujabb keletű ós egyházközségi közgyűlések nélküli presbitériumokon; — a korlátolt zsinatpresbiteri-; a magyarországi, rosszabbul az erdélyi, még roszszabul a régi lengyelországi küryarchikus rendszereken át le az anababtista-quaker-féle teljes demokráciáig s még ezen is túl az individualistikus ábrándos szektákig ős a keresztyéni tartalmat és szerves közösséget teljesen megszüntető német „christkatolisch" féle ultraliberális feloszlásig. Ha a rengeteg anyagot, az egyházak alkotmányának kavarogva hullámzó evolutióját mélyebb abstrakciókkal átfigyeljük, menthetetlenül oly árnyalatok tűnnek elénk, melyek a királyi papság és szent nép, másrészt a hivatalbeli tagozottság (I. Kor. 12 stb.) hiányos vagy túlságos érvényesülésének egyik végletétől a másikig, de mégis egymásba simuló fokozatait mutatják, hasonlóan a szivárvány egymásba olvadó színeihez. A törések egyrészt az emberi gyarlóságot: az önzést ős homályos értelmet, s másrészt a földi körülmények, viszonyulatok által követelt módusokat; az egységgé össze-