Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 5. évfolyam, 1907 (Pozsony)

B. Pap István: A legújabb theologia

294 Β, Pap Istv

in. a modern tudomány világosságát, hanem a monismus kétes értékű mécsesét tartja kezében. Maga Campbell is bevallja ezt, midőn világnézletét — Standpoint — ideális monismusnak nevezi és e szerint konstruálja a maga rendszerét. „Csak egy szubstancia van és ez az egységes minden létben kifejeződő öntudat". A monismus harca a dualizmus ellen! Monismus és dualizmus, mindketten a merev intellektualizmus szülöttei, amelyek Kain és Ábelként agyarkodnak egymásra. Szerepet cserélgetve. Campbellnél a monismus játsza Kain szerepét, mert untalan ádáz haraggal fordul a dualizmus ellen. „Egyszer s mindenkorra szakitanunk kell a kardinalis tévedéssel", mondja. Pedig ő sem szakított vele, mert midőn a filozofálás teréről átlép a theologia mezejére, ugyancsak védekezik azon konsekvenciák ellen, amelyek a merev monismustól önként következnek. A monismus és pantheismus korrelativ fogalmak. Már pedig Campbell kézzel lábbal védekezik a pantheismus vádja ellen. De midőn védekezik és azt mondja, hogy az ő Istene nem e világba bezárt volt erő, hanem ennek az universumnak öntudatos énje, immanens de azért mégis felüláll a végtelen mindenségen, akkor már alkudozásra lép azzal a felfogással, amely Isten transcendenciáját hangsúlyozza. Csakhogy Campbell ezen pantheizmus elleni védekezése dacára is sűrű kirohanásokat intéz a theizmus és különösen a keresztyénség azon felfogása ellen, amely a történelmi forrásokon alapul. Különösen feltűnő ellentmondásokba keveredik Campbell akkor, amidőn Jézusról tárgyal. A merev monismus, illetve pantheismus nem tud mit csinálni Jézussal, valóban ez ama szegletkő, amelyen minden bölcselkedése darabokra törik. Campbell szinte lángoló lelkesedéssel szól Jézusról, ő „a legmagasabbnak félreismerhetlen kijelentése". De ez is csak frazisnak tűnik fel előttünk, ha olvassuk ezt: „Jézus Isten, de mi is azok vagyunk". Isten, Jézus, ember egyek, csak fokozati különbség van közöttük az őket alkotó lényegre nézve. Nem következetes Campbell akkor sem, midőn Krisztus abszolutságát hirdeti, mondván, hogy benne az abszolút másokért létező isteni élet öltött testet, nála az emberi tökéletes és kész volt és megfordítva, mert hiszen egy lélegzet alatt azt is mondja, hogy minden ember potencialiter Krisztus. Krisztusban hinni, őt követni, tulajdonképen nem jelent egyebet, mint önmagunkban vagyis a bennünk lakó örök Krisztusban hinni. Erősen védekezik az unitarizmus vádja ellen. Szerinte az unitarizmus mai megjelenési alakjában merev deizmus — és ebben van is igazsága — az ő alapelve pedig ezzel homlokegyenest ellentétben áll. Felfogása szerint unitarizmus és trinitarianizmus különben sem jőnek számi-