Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 3. évfolyam, 1904-1905 (Pozsony)
Pröhle Károly: A ker. hittan alapelvei és főtulajdonságai
256 Proliié Károly. ség kivül nagy fontossággal bir az a belátás, hogy a szentigásnak az isteni üdvkijelentéssel való szerves összefüggéséről s ennélfogva normativ tekintélyéről való meggyőződés nem intellectualis, elméleti, hanem gyakorlati, tapasztalati úton jön létre, világosan kifejezve: csak ott, a hol a szentírásnak lényeges tartalma, az isteni kijelentés, az evangyóliom, a megigazulás és üdv után sóvárgó léleknek legbensőbb vallásos-erkölcsi szükségletével találkozik és ezt kielégíti. Luther tisztelte ugyan a bibliát már akkor, a midőn egy példányát először kezébe vette (az „ismeretlen" iránti tisztelet mi más mint babona ?); de a szentírásnak igazi becsét és jelentőségét csak akkor ismerte fel, a midőn δικαιοσύνη után éhező és szomjúhozó lelke megtalálta benne az evangyéliomot, az élő Krisztust. Ez az a pont, a melyen a szentírás maga legitimálja magát nem mint külsőleg kötelező, hanem a benne foglalt üdvigazság erejével bensőleg meggyőző, a lelkiismeretet felszabadító tekintély. „Mi a bibliának gyermekei vagyunk, nem rabszolgái." 1) Ebben, ós csak ebben az értelemben hajlunk meg mi is a szentírásnak mint az isteni üdv-kijelentés eredeti történeti okmányának normatív tekintélye előtt. Ennek alapját tehát mi magának a szentírásnak lényeges tartalmában, az evangyéliomban s annak bensőleg meggyőző erejében keressük és találjuk, nem pedig a szentíráson kivül álló bármely tényezőben. Ezt kifejezni fontosnak tartjuk azért, mert szerény véleményünk szerint ezen álláspontnak elhagyása szükségképen vagy a katholicizmus, vagy a rationalizmus tévutjára vezet, az előbbire, ha a szentírás normativ tekintélyét az egyház tekintélyére alapítjuk, az utóbbira, ha a szentírás normatív tekintélyét csak úgy véljük biztosnak, ha azt különféle észokokra és speculativ deductiókra alapítjuk. Az előbbi tévedésbe esnek azok is, a kik a szentírás tekintélyét tisztán történetkritikai úton vélik megalapíthatni, mert utolsó sorban itt is az egyház, t. i. az apostoli egyház tekintélye volna döntő. Ez a romanistikus és az előbb emiitett rationalistikus tévedés egyébként nem zárják ki egymást, sőt szövetkezhetnek is egymással s mindeme tévedésekre a protestáns theologia története is nyújt példákat (A megjelölt tévedésekben többé kevésbbé osztoznak pl. az ó-egyházi dogmatikusok, a rationalisták, a supranaturalisták.) Midőn e tévedésekre mint ilyenekre reámutatunk, távol állunk attól, hogy egyes a szentírás magasabb méltósága mellett felhozatni szokott történeti, vallástörténeti vagy egyéb külső bizonyítékoknak apologetikai értékét kétségbe 4) Raceaud mondása : „Nous sommes les fils de la Bible et non ses esclaves." Idézi Lobstein 118. j. 2.
