Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 3. évfolyam, 1904-1905 (Pozsony)

Tirtsch Gergely dr.: Az antinomismus keletkezése és feléledése

142 Dr. Tirtsch Gergely. a mit később Mörlin Melanchthannal egyetemben az usus didactikus magyarázatában engedett az antinomistáknak. Luther a legcsekélyebb gyanút is kerülte, hogy Agricolával vagy az ő irányával csak némikép is egyezzék, sőt ellenkezőleg hevesen ős ironice támadja ellenfelét, különösen a „Wider die Antinomer · cimű nyilt levélben. Luther még azt sem akarja megengedni, hogy valaha antinomisticus tendenciái lettek volna, mert hiszen a fent idézett helyen kimondja: „összes irataim másként mutatják". De ha mégis lehetne irataiban az antinomismus javára magyarázható hely, attól ép úgy elfordult, s lelke azt ép úgy megutálta, mint a pápa tanait. Egyszóval Luther az antinomismus teljes és tudatos ellenzője volt, a mit annál inkább kell itt leszögezni, mert az új antinomismus képviselői megint csak Lutherre akarnak támaszkodni. II. A reformátiókorabeli antinomisticus viták lezajlása után három századon keresztül szó sem volt erről az irányról, csak a mulfc század második felében tűnt fel ismét az antinomismus a Ritsch!-féle theologia elterjedésével. Mint egykor Agricolánál, úgy történt az most Ritschlnél is, hogy a bűn fogalmának sajátos felfogása ráterelte őt az antinomismus ösvényére. Ritschl rendszere ugyanis abból a megdönthetetlen tényből indul ki, hogy a Krisztusban megjelent isteni kegyelem az összes embereknek szól s Krisztus engesztelő halála egyszer s minden korra eleget tett a törvénynek mint Isten akaratának, tehát Krisztusnak a keresztről lecsorgó vére egyszer s mindenkorra eltörölte a bűn következményeit. Ebből az objektiv történeti tárgyból következtet Ritschl subjectiv tényekre t. i. az egyes embernek nincs többé szüksége külső bűnbocsánatra, mert hiszen minden bűn már eo ipso meg van bocsátva a Krisztus engesztelő halálában, most már nincs haragvó, csak kegyelmes Isten a ki még most is bűnei miatt gyötrődik, az Isten iránt bizalmatlansággal viseltetik. „Mint a természetes keresztyénség tagjainak csak szemünket kell felnyitnunk, hogy a gyülekezetben levő bűnbocsánatnak részesei lehessünk." (Ritschl: Rechtfertigung und Versöhnung III. k. 149. old.) A bűnbocsánat tehát már megtörtónt és általános, a bűn ugyan lehető, de nem jár többé azokkal a következményekkel, mint a kegyelem megnyilatkozása előtt, t. i. nem gerjeszti fel Istennek haragját, csakis abban az esetben, a mikor az Isten által nyújtott mentő szeretet visszautasittatik (lásd fent idézett mű III. k. 264 old. ós köv.) A bűntudat ennélfogva hiábavaló önvád, zavaros állapot, vakság, mert hiszen a bűnös, ha felnyitja szemét már is megláthatja a bűnbocsánatot.