Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 2. évfolyam, 1903-1904 (Pozsony)

Lapszemle

Lapszemle. 363 éltek már azok hívei és barátai. A vallási synkretismus a keresztyénséget így közvetlenül fenyegette, s a gnósticismusban erősen ostromolta is. Mindezekhez járultak még egyéb körülmények, mint az egyházak szervezetlensége, a szent iratok bizonytalansága, az írásmagyarázás önkényessége, a rajongók elszaporodása stb. A keresztyénség legyőzte e nagy veszedelmeket és rendezkedett külsőleg is, belsőleg is. Hogy e rendezkedés sok idegen szokást, gondolatot, intézményt is szentesített, azon nem lehet csodálkoznunk. Ma sok tekintetben hasonló a keresztyénség helyzete. Most is egy új kultúrával kell leszámolnia. Csakhogy a mai leszámolást nagyon megnehezíti az a körülmény, hogy most az a kultura nem idegen és pogány, hanem keresztyén kultura. A protestanismusban, ha nem az első századok dogmatörténeti eredményeire, hanem az evangéliumra támaszkodik, meg van az erő és a képesség, hogy most is győzedelmesen megállja a helyét. S ebben igaza is van. Loofs Fr. {Halié) a nyolczadik számban „ Was soll uns leiten bei unserer Stellungnahme im praktisch-kirchlichen Leben?" czimen egy prédikácziót is közöl, a melyet 1904. július 17-én egy akadémiai istentiszteleten tartott. A beszédről érdemes megemlékezni azért, mert a beszéd szempontja és gondolatmenete mindenkép megszívlelésre méltó. A beszéd alapjául Acta 5, 34-42, Gamaliel bölcs tanácsa szolgál. A feltett kérdésre pedig így adja meg a feleletet: a textus alapján, hogy vezessen 1. a kegyesség iránt való kegyelet, 2. az embertársak iránt érzett szeretet, 3. az úrnak tartozó hűség. Helyes és bölcs szempontok. Az úrvacsorai kehely kérdése, a mint azt e folyóirat 6. és 8. számában olvassuk, még mindig heves viták tárgya. A kérdés veleje az, egy közös kehely legyen-e, vagy pedig mindenkinek meg legyen a maga külön kelyhe? Ezt a kérdést a dánok és svédek vetették fel. A szigorú lutheránusok erősen tiltakoznak a külön kehely ellen, mire a szerkesztő emlékezteti őket, hogy az egyes ostya a kenyértörés helyett egészen párhuzamosa a külön kehelynek. A kehely-kérdés nem a hitnek, hanem egy szertartási szokásnak a kérdése. Az egész ügyet a hygieniku3 érdek hozta felszínre. Ez a szempont pedig nem új, mert már a konstanczi zsinaton is ezzel érveltek a kehely ellen, s a 18. században e tárgyban Jénában disputát is tartottak. Hogy a lelkészek fel vannak jogosítva hátraszorítani azokat, kiknek szája beteg, az a bajt meg nem szűnteti, mert sok veszélyes betegségnek nincs látható külső jele. Ehhez járúl az aesthetikai szempont, melyre sok példát hoz fel a szerző, s melyből folyólag sokan vagy elmaradnak az úrvacsorától, vagy pri- vatim élvezik azt. Minthogy pedig sok gyülekezetben 2—3 kehelyből adják az úrvacsorát és így az egyetlen közös kehelylyel szakítottak, hát akár 30 kehelyből is oszthatják azt. Ámde a külön kehely behozatalának nagy akadálya nemcsak az, hogy sokan ezzel az úrvacsora szentségét megsértve látják, hanem az is, hogy csakis fakultatívvá lehetne tenni és nem kötelezővé. Aztán az is baj, hogy 24*