Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 1. évfolyam, 1902-1903 (Pozsony)

Jézus Krisztus a nevelés elve. Schneller István dr.-tól

149 megigazulás központi jelentősége és a Loci főleg első kiadásának azon sajátossága, hogy az üdvtan a középpontját foglalja el, okolja meg, hogy a szerző nemcsak magának a megigazulás tanának a fejlődését, hanem a Locinak majdnem egész tartalmát is vázolja. Ε tekintetben a szerző kétség kívül derék, szorgalmas munkát végezett. Szól pld. a szabad akarat-, a bűn-, a törvény-, a kegyelem-. Krisztus munkája-, a hit- és a justificatióról a Loci előmunkálataiban, ugyanezen és még más tanokról is a Loci első kiadásában stb (Lásd az V. és a VI. oldalon a tartalomjegyzéket). A Loci 2. kiadása nemcsak külsőleg bővült, hanem tartalmi változtatásokat is szenvedett. A 35. és 36. lapon a szerző röviden összefoglalja ezeket az eltéréseket. Seeberg a reformátiő történetében kutatja ezen eltérések okát és azt abban látja, hogy a reformátorok eredeti idealismusa engedett az idő és a kortársak szigorúbb pessimistikus megítélésének. Szerzőnk azután elemezi a Loci 2. kiadását, és közbe-közbe figyelmeztet az eltérésekre, a bővülésekre, melyek által e kiadás az elsőtől elüt. Itt említjük a synergistikus meghívást, (39. 1.) a justificatió in foro dei-t, (az in foro cordis humani helyett 47. I. v. ö. a 26. 1.) a fides historicát, a hit fogalmában az assensus felvételét a fiducia mellé (48. 1.) és az előbb azonosított (25. 1.) justificatió és regeneratio szétválasztását (49. 1.). A 3. kiadásban Melanchthon „nem írt semmi újat, csak a régi úton haladt tovább." (63. 1.) A szerző vizsgálja a synergistikus vitáknak Melanchthonra való befolyását (64. sk. 1.) s itt érdekes Kálvin ítéletét olvasni a Loci utolsó kiadásáról (65. 1.) Azután előadja szerzőnk az antinomismus elleni harcznak (69. sk. 1.) és az Oslander elleni küzdelemnek Melanchtonra gyakorolt hatását. (74. sk. 1.) A könyv ezen részében is találkozunk gyakran a szerző kritikai, a 3. kiadást az előbbiekkel összehasonlító megjegyzéseivel. Ámde az olvasónak még igen sok munkájába kerül ezeket összeszedni, hogy magának összefüggő, teljes képet alkothasson Melanchthon tanának fejlődéséről. Sokkal jobb lett volna, ha a szerző munkájának ezen eredményét egy befejező fejezetben összeállította volna. Itt azután lett volna alkalma arra is, hogyMelanchthon tana jelentőségével is foglalkozzék és megállapítsa nevezetesen azt, mennyiben van igaza az újabb, főleg Ritschl úttörő felfogása nyomán haladó dogmatörténeti kutatásoknak, melyek szerint Melanchthon a lutheri orthodoxiának s az egyházról mint theologiai iskoláról való felfogásnak atyja. Tudom, hogy a szerző összehasonlító és elemző munkája közben itt-ott utal ezen kérdésekre (pld. a 69. 74. 1.) s ebből látszik, hogy jól ismeri ezen