Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 1. évfolyam, 1902-1903 (Pozsony)

Jézus Krisztus a nevelés elve. Schneller István dr.-tól

67 leket ragadott ki s tett vizsgálódás tárgyává, — ó't mindenütt az egész érdekelte a maga összefüggésében. Eló'ször az ó.-t. költó'i könyveit fordította le s kisérte magyarázatokkal (1835 —1839). Zsoltár magyarázata ma is felette becses munka. Nemsokára a prófétai iratok kiadása következett (1840—41). Ε művében Ewald a legnagyobbat és legszebbet alkotta, mire mint exegeta képes volt. Az 6' lelke közel rokon levén a próféták lelkével, mélyebben hatolt azok gondolataiba, mint bármelyik eló'dje. A históriai könyvekre vonatkozó nézeteit Izráel történetében foglalta össze. (1843.) A Pentateuch kritikája iránt azonban nem volt valami különös érzéke. Inkább akadályozta a megoldást, mintsem eló'segítette azt. Különös súlyt helyezett Izráel vallására és azt mindenütt eló'térbe állította. De az ó.-T.-ban nem látta befejezettnek az Izráelnek adott kinyilatkoztatást. Számára az Újszövetség folytatása és koronája volt az ó-nak. Ezért az újszövetségi iratokat is Studium tárgyává tette. Lassanként lefordította az egyes könyveket és azokat jegyzetekkel kisérte. A vallás kutatása terén nyert eredményeit végül egybefoglalta befejező' munkájában, a 4-kötetes Die Lehre der Bibel von Gott-ban (1871—1876). Mind e műveiben egy nagy látkörű, széles ismeretekkel rendelkező, tudományos munkálkodásra kiválóan alkotott rendszerező elme, erősen kifejlődött individuálitás és mély vallásos kedély tárul az olvasó elé. Egy férfiú, kinek egyénisége erős nyomokat hagy hátra mindazoknál, kik vele érintkezésbe lépnek. Innen nagy tekintélye és messzemenő hatása. Ewald mint tudós egy félszázadon keresztül mondhatni dictatori szerepet játszott az ótestamentomi kutatók között. Napjaink legkiválóbb orientálistái és ótest-i exegetái az ő iskolájából kerültek ki. Nöldecke. Dillmann, Wellhausen, hazánkban Kámory tőle tanulták a szentirások iránti szeretetet, a szigorú tudományos methodust, az ó.-T. tanulmányozása iránti lelkesedést. De kutatásai közben jelentkező magasfokú egyoldalúsága, sértő és kíméletlen modora a hivek ós tisztelők tekintélyes száma mellett az ellenségek táborát is nagyranövelte. Mint a maga külön világában élő, saját gondolataitól áthatott egyéniség, Ewald meg volt győződve, hogy egyedül ő képviseli az igazságot. Ki tőle eltért, annak felfogásában nem tudoményos differentiát, vagy tévedést, de az igazság elleni merényletet látott. Elleneivel szemben ép ezért elnézést nem ismert. Ez elfogultsága a szüntelen hadakozás és polémia forrása lőn. Az ellenfelek visszafordították a fegyvert és hasonló kíméletlenséggel támadták őt. (1. Lagarde, Bildung der Nomina 1889, ρ. 2. Mittheilungen II. ρ. 91.) Végzetes volt azonban számára az a küzdelem, melyre a 5*