The Hungarian Student, 1958 (2. évfolyam, 1-7. szám)
1958 / 6. szám
the Hungarian student 7 VERS- ÉS ÉRTEKEZÉSPÁLYÁZATUNK DÍJNYERTESEI I. DÍJ : írta Baránszky Jób László Feriikor Ez hát a férfikor, mondod, átléptél küszöbén, nem hozhat néked igazi csodát semmise immár, tollászkodhat a nap, égi kakas ejtheti mézszínű tollát, perghet eső szemhéjjad keretté feszült két ívein: csak saját maguk — nem többek — saját maguk ők, csupaszon. Férfikor ez? csoda friss szél illeti bőröm, bordáim mögé nap égeti fényét violán túli sugarakkal, szemhéjjam alatt a táj már csak csupa fáklya szüntelen éjjeli fémragyogás... ...levetkőztet ez a fény, nem melegít, de lehánt: magammal magamban állok itt csont csupaszon, s nézem, mit vihetnék én odaátra magammal. Kristóf! átvivő, gyermek istennel árral körülvett vállaidon, Hozzád könyörgök, mert van é magunkat magunkban vinni nagyobb teher ? Körülvett segíts! szájamat keserű idegenség lepi el, s hab lúgos hályoga szárad már szembogaraimon, segíts! öreget visz a gyermek, csupa váz terhe lehúzza, lankad, mellét szorítja vetkezhetetlen szigorú súlya, de viszi, mert gyenge nélküle, nála nem lenne erősebb, segíts: bukhat a roskadni erős, felkelni gyenge, segíts ó Körülvett! Ez hát a férfikor, mondod, átlépted küszöbét, nem lesz néked többé semmi sem homályos, mi körötted épült mind szilárd, tapintható, mindaz mi elől mutatta önmagát, s mi hátul leskelődött már az is. Nem tudom, magamban, magában, lett-e é mind egyszerűbb, nem tudom, csak azt hogy a négy világ úgy áll mellettem mint tej s pohár az asztalon, annyira itt van, hogy nem kell érte nyúlni se, annyira itt van, hogyha látom, látom is már önmagam. S az évszakokkal szintén így van ez: úgy áll az ősz mint zivatarral terhes délután, s a többi is mint napszakok oly közel, mind jönni fog öntudatlan, percre váltva az elhanyatló másikat. így megtárultak között járok én, ismerősök, mondom, akár jómagam, járok köztük, nem üdvözölnek fellobbanva engemet, csak megmozdulva, így jelezve, mosolygón bólintanak, így üdvözöl ez ércvilág, mert ím ez már a férfikor. 2. DÍJ: írta Nyári Sándor Szerelem Megmozdulnak a halott kövek, száraz korok indulnak útnak, sötét börtön rácsaként mered éles fénye a csillagoknak. A hold, megint a hold a kedves mosollyal van teli és mézzel, körötte, mint molylepke repdes egy kis felhő a gyenge széllel. így lett cukorszirup a nyálad, torkodban orkánok hörögnek. Piros az arcod s tovaszállnak füttyös fényei víg szemednek. 3. DÍJ : írta Józsinczy Ádám Rivégzik őket — s én velük álmodom. Nem ismertem, s nem tudtam hol lakott, Csak azt tudom, hogy volt kedvenc-cipője, Amit a szekrényfiókban hagyott. Nyakkendői is mind ott vannak ám, S az anyja kínban sorra nézi őket. ...“Hogy a nyakára...” s felsikolt. Az asztalán félig-kezdett levél: “Én édes Évám, jól tudod, mióta...” És megvan még a gyermek-kanala, hogy esténként, mikor a messzi gyárból HAZAÉRT, olykor azzal egyék. Ruhái voltak, értitek ? ! RUHÁI! Stoppolt zoknija, pizsamakabátja, S vagy öt regénye, miket olvasott. A MÁSIK: NŐ, tán éppen rosszullét előtt, S szeretője a dúlt nézők között szorong. “Én ismertem a vére lüktetését...!” — Gondolja, s mondja, újra, újra, újra. “A fésűjét, mikor a legutóbb Szobámban járt, az asztalon feledte, Kis hajcsomó volt közte, még nevettem, Bandit is emlegettük, kit már két hete...” MEGFORDULOK, és most valami reccsen, Egy ízület a vállamban talán. Ébren szorongok, ó, ez mondhatatlan... KÉPZELŐDÖM, — “Ma éjjel még, és holnap SZÉTSZAKÍTJÁK A testem, amit egybeépített Húsz hosszú nyár és jaj, még mennyi minden...” MEGVIRRADT, és én bár tisztán tudom KIVÉGZIK ŐKET, — Hatalmas Isten! — Én lomha bendő, önző bélnyaláb — Mégis jó tejeskávét reggeliztem.
