The Hungarian Student, 1958 (2. évfolyam, 1-7. szám)
1958 / 5. szám
14 A Magyar Diák Szabó Dezső irta Erdei Sándor Erdei Sándor előkészületben levő Szabó Dezső elbeszélés-válogatásait megjelenése előtt betiltották. Erdei Sándort, a forradalom előtti írószövetség főtitkárát bebörtönözték. H aLÁLA ÓTA hallgattunk róla. Nem az elfeledés csendjével, inkább valami külön hangsúlyú hallgatással, mint ahogy a csevegő társaság elhallgat, amikor váratlanul közéjük toppan, akiről addig beszéltek. Mintha Szabó Dezső jelenlétét a halála tette volna súlyosabbá... Ady és Móricz, Bartók és Kodály minden lényegest elmondtak arról a magyar társadalomról, amelyet 1867 után, 1849 mitológiává kényszerült emléke és a kiegyezés polgári józanságot mesterkélő kábulata közepeit mégiscsak a nemzetté születés gyötrelmei kínoztak. Adyék, Bartókék. Mi, akik ma negyvenévesek vagyunk, jól emlékszünk húszesztendős korunkra, amikor a magyar értelmiség vigyázóbb része Ady, Móricz, Bartók, Kodály nagy nemzedékéhez Szabó Dezsőt is hozzászámította. Nem csupán és nem elsősorban az életkor alapján... Hogy Szabó Dezső közéjük tartozik, azt ennek a Jókai-szemű, bölény-nyakú, örökké magányos társkeresőnek a lélegzetvételéből és a mondanivalóiból éreztük. Éreztük, így mondom, mert mihelyt valaki alaposabban nekilátott, hogy Szabó Dezső rokonságát Adyval és Móriczcal kimutassa, rögtön a szembeötlő különbségeket kellett észrevennie, a közös vonások eredete balladai ködbe veszett az akkori tekintet elől. De a balladai köd is csak erősítette azt az érzésünket, hogy Szabó Dezső a maga útján ugyanazt az “örök magyar határpört” vívja, amit Ady mindenki helyett a maga csataterén, amit Móricz az ő Tündérkerttől Zsarátnokig terjedő térségein, ugyanazt a magyar port, amelynek poklából a nép ítéletét Bartók sólyomröptű zenéje süvöltötte s Kodály zsoltárai dörögték. Azok között, akik a magyar nép történetét 1848 élő örökségével együtt, 1867 halálos alkuja ellenére átvették, s minden korukbeli tapasztalattal súlyosbítva az utánuk következő nemzedékeknek átadták; azok között Szabó Dezső is ott volt. így éreztük, tudtuk 1945-ig. Mit érezünk, tudunk róla ma, hogy eddig hallgattunk róla? Szabó Dezső 1945 januárjában halt meg. Pesti, Rákóczi-téri lakásában találták holtan, s ott a Rákóczi téren temették el miközben Budán még ágyuk dörögtek. Azután egy-két évig még fel-fel-tünedezett róla egy-egy nyilvános emlékezés, de azok is inkább a beállott csendet tették érzékelhetőbbé. Nem volt több a hallgatás hangsúlyos kifejezésénél az sem, amikor marxista kritikusok (Lukács György, Révai József) a népi írók körüli vitákban utaltak Szabó Dezsőre, mint az ellenforradalmi ideológia megtestesítőjére... Akik többé-kevésbé tanúkként emlékszünk Szabó Dezső életének utolsó tíz esztendejére, a Marcibányi-téri, majd a Rákóczi-téri vacsorákra, s az akkoriban havonta-kéthavonta megjelent Ludas Mátyás füzetekre, hallgatás közben szinte úgy rejtegettük önmagunk elől ezeket az emlékeket, mint az újonc szerzetes a testi gerjedelmeit. Igen, mert az emlékek mindenképpen a hallgatás megtörésére késztettek volna. Hiszen Szabó Dezső is nevelt minket. Szabó Dezső az adott osztályviszonyokban és azok kuszáltságában a magyar faj szorult helyzetét, létfeltételeinek végveszélybe kerülését látta. Amíg ebben az országban minden ütés a magyart éri és minden siker idegeneké, addig az osztályharc is idegen étvágy teóriája, amely a magyarság erejét osztja meg. Vagy lesz magyar polgárság és polgári értelemben szabad magyar nemzet, vagy semmi sem lesz; ha lesz, akkor a kapitalizmus ellentmondásai is megoldhatók a magyarság okosan megszervezett közösségében; ha nem lesz, akkor a magyarság szempontjából úgyis mindegy, hogy kapitalizmus vagy szocializmus van-e a világban, mert egyszerűen nem lesz magyarság, nem lesz élő organizmus, amelyben bármiféle fejlődés megvalósuljon. Szabó Dezső magyar faja a meg nem valósult magyar polgári nemzet képe volt. Németh László egyik régi tanulmányában ezt írta: “A faj a végső kétségbeesés bástyafoka, a lekaszabolásra ítélt harcosok utolsó hátmegvetése. A faj a halál elleni összefogás.” Szabó Dezsőben készen állott a polgári nemzet képe, s amit a körülötte lévő társadalmi valóságból felfogott, azt mind annak a képnek a logikájához igazította, aszerint értelmezte. így vált szemében a kizsákmányolt munkás és paraszt elsősorban az idegen faji étvágy áldozatává, s így fordult meg a harc rendje is; előbb az idegenek ellen, azután az osztályellentétek megoldásáért. Minden válság, ami a kapitalizmus ellentmondásaiból szükségképpen következett, s ami a gyarmati helyzettől torzítva és súlyosbítva a magyar társadalom életén kiütközött, Szabó Dezső szemében a magyarság elleni támadás volt, amit a magyar faj erejével kellett visszaverni. Az Elsodort falu, a Csodálatos élet, a Segítség! — a regényíró Szabó Dezső főművei — mind a menekülés koncepciójára épültek. Böjthe János, az Elsodort falu hőse, ennek a koncepciónak a jellegzetes kifejezője. Ezt a Böjthét, a magyar faj életerejének ezt a mitológiai ködképét, a “termékeny csók és az erős ököl” hősét az író meghordozta az első világháborúban s a magyar élet fórumain, legyőzette vele a zsidót, a svábot és elvezette a paraszti félistenek honába, ahol az anyagi világ valamennyi ehető alakulata, a kenyér, a szalonna és a többi táplálék tüntető örömmel rohan, hogy a minden idegen étvágynál ezerszer különb magyar étvágy kielégítője lehessen és magyar izomerővé, magyar csókká, magyar humánummá dicsőüljön. Ennyi a Böjthe-féle megváltás értelme. Olyan színe van Böjthe János fantasztikus “egészségének”, mintha paraszt lenne. Valójában semmi köze e paraszthoz... Az író hiába menekült Böjthe Jánosba a saját vívódásai elől, hiába akarta menekülését győzelemnek tudni; az élet könyörtelenül szétrombolta reménységét. Igaz, Szabó Dezső annál kétségbeesettebben védte a maga faji erődítményét, minél nagyobb ütések érték. De mögéje is látott már koncepciójának. A faj eszméje, amely nála a végveszély érzéséből, lázálomként született, az első világháború után mint a fasizmus szörnyetege jelentkezett. Senki annyit s oly szenvedélyesen nem tiltakozott ez ellen, mint maga Szabó Dezső. De tiltakozásának alaphangja eleve tragikus és kétségbeesetten csakazértis lett, mert kénytelen volt kételkedni a saját védelmezett igazában. A fasizmus ideológiai és politikai kifejlődése egyre kínzóbbá tette kételyeit. Hogy a hitleri Blut und Boden embertelenségével szemben valamiféle “magyar” Blut und Boden-elmélet lehet a hatásos fegyver; ennek képtelenségét ő is látta. Látnia kellett, hiszen az ő nemzeti igénye alapjában nem ócska maradékokból összekoldult megalkuvás volt, hanem egy tehetségben, műveltségben rendkívüli erejű európai magyarnak a vágya arra, hogy a népében érzett nemes, termékeny emberi minőséget nemzetté szervezve lássa. Tudta, hogy amit ő humánumnak, erkölcsnek és kultúrának ismer, mindaz életre-halálra ellenkezik a hitleri fasizmussal s ellenkezik természetesen magyarországi fasiszta műhelyek termékeivel, a turánizmussal, hungarizmussal stb. Félelmetes iróniájával szüntelen ütötte is ezeket, ahol érte. A {Folytatása a 15. oldalon)