The Hungarian Student, 1958 (2. évfolyam, 1-7. szám)

1958 / 5. szám

HL AHS

a ttt&aytísi

cUáÁ

2. évfolyam

No. 5

MEDITÁCIÓ

Irta

Weöres Sándor

Gyorsan repül a Föld, e vén, borzas madár. Most, őszi éjeken,

ahogy fordul, a fénytől mindjobban elvonva északi oldalát,

érezni szárnysuhogását, míg iramodva merül a tér sötét redöibe.

Ha sokat láttál, szólj: mit rejt a tér; Testtelen ívek rengetege, mondják új bölcseink,

fényévek ezrei közt hajlik iszonyrí karéja, melyen vakon tör át a csillag — míg mi, szál-erein bukdosók, kinyitva törpe ablakaink, bámuljuk az éjszakát,

az óriás koronát, mely alatt nincsen homlok s megérint embertelen ragyogása.

De más teret is ismerek, emberibbet s még-titkosabbat. Figyeld csak: ha szemed behunyod, pár pillanatig még rajta forr

a seb, mit a fény szúr, színek visszája, foltok sövénye, aztán elmosódnak és hunyt szemed csak a sötét űrt vetíti,

mint boltozatos csarnokot, s hogy mekkora, nem tudod,

néha bizalmas-kicsiny, máskor határtalan, pedig nem változik,

és láng gyúl benne olykor, nem tudni, messze, vagy közel, s egy kedves, vagy félelmes arc, s az emlékek .híg vázai szállnak s a csodák üveges lényei suhannak — mondom-, egy benső tér, hova porszem se fér a foghatóból,

hol semminek sincs mérete, se rendje, mind varázsosan keletkező, csapongó, eltűnő.

A kinti űr s a bennünk rejlő egymásba özönlik; ajándék e perc; őszi nyitott ablak, hova tétován betódul fanyar szellő a korhadó csonkok zamatával, ködben bolyong a harangkongás, fojtottan, mint hegedüszó

és vélni a csillagok fém-illatát is.

Párafényböl, gondolatból

égig-fonódó lugas felettünk,

kúszik a futóka ezer virága,

sok nyúlánk, halvány, kerekszemű lányka,

mind más, de látod a közös jelet;

ugyanegy gond szabta köntösüket.

Mélyebben, mint a gond fészke szívedben,

kérge alatt minden dolognak,

a tünemények medrei,

a világ eresztékei ragyognak,

örvénylik a láng, parttalanul forog

az eleven tűz, az ezerszemű,

párába-borult paripák dobognak,

megvillan tajtékos tomporuk,

áthallik érc-patáik csattogása,

füled mellett süvít a hig elem,

bőrödet érinti a végtelen

és sistereg és hártyát növel,

mint jégtől az olvadt acél.

Szólít — vagy képzeled; Ha arra riadnál, hogy nem rideg, nem idegen! hogy eleven, hullámzó szerelem! hogy rokonabb veled önmagadnál!