The Hungarian Student, 1958 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1958-10-01 / 1. szám
A műveltség: kötelesség Gondolatok as egyetemi tanév kezdetén Nem mintha Lenin szavait kívánnám idézni, — tanulni, tanulni, tanulni — mert hiszen mind jól emlékszünk a kommunista ingyen oktatási rendszer áldásaira. Arra gondolok, milyen meglepetés érhette a gyanútlan magyar diákot, aki a nyár folyamán orvostanhallgatónak jelentkezett, tegyük fel Szegeden és ősszel értesült, hogy fel is vették — a budapesti Testnevelési Főiskolára. Nem is arról kívánok emlékezni most, hogy az utóbbi tíz év alatt az úgynevezett magyar egyetemeken “tudomány” címen egy vulgárismaterialista világnézet alapján szovjet tudományos elméletek elsőbbségét tanították, mintegy a szellemi élet világbajnokainak kiáltva ki a szovjet tudósokat — tisztelet a kivételnek. És bár a megvalósítás szempontjától eltekintve, — ha ugyan lehetséges az elméletnek a gyakorlattól való elválasztása — Leninnek igaza volt, amikor az ifjúság feladatául háromszoros felkiáltással a tanulást tűzte ki; mégsem állíthatjuk, hogy a mai és a mindenkori magyar fiatalság számára a tanulás, a művelődés ugyanazt jelentené, amire a szovjet próféta gondolt. Hiszen igaz, hogy a tanulás útján mi is a világ — sőt: világok — meghódítását szeretnénk elérni. Nagyon is így van. A különbség csupán annyi, hogy mi a magunk világának meghódítására törekszünk — annak az európai, kultúrált magyarságnak a világát szeretnénk megteremteni és birtokunkba venni, amelynek megszületésén Szent Istvántól kezdve a magyar történelem legnagyobb és legtisztábban látó alakjai fáradoztak. Felmerülhet a kérdés, hogy sikertelenül-e? Talán mégsem egészen, mert akkor mi ma nem volnánk itt, Nyugaton — azaz talán Október Forradalma sem tört volna ki — hiszen milyen célok érdekében vitte volna drága bőrét vásárra az ember? Csupán több kolbászért, több lakásért, sőt: magyarabb jelvényekért nem dob életet oda senki, pedig a “kommunizmus-nevelte” magyar fiatalság pontosan ezt cselekedte Október-November napjaiban. Úgy tetszik a jámbor szemlélőnek, hogy a nagy magyar történelmi percek, vagy egyes nagy magyarok bábáskodása egy európai Magyarország megszületése körül — mégsem volt egészen sikertelen. Hiszen elsősorban igaz, hogy ez nem is rajtuk, vagy a magyarság kultúraellenes diszpozícióján múlott, hanem inkább az utóbbi házőrző-kutyái szerepén, amely szerep során igen gyakran kénytelen volt megtépázva és súlyos sebekkel ékítve félrevonulni a csata után. A csata után, amelyben legtöbbször a házigazda: Európa érdekében szállt az egyenlőtlen küzdelembe. Azt hiszem, fölösleges bizonygatni, mit jelent a nyugati művelődés, nekünk magyaroknak. Mit jelentett a XII. században, hogy egy névtelen diák a párizsi Sorbonne egyetem hallgatójaként felfigyelt a történetírás újabb módszerére, az úgynevezett gesta-műfajra és diáktársai bíztatására nekifogott, a későbbi oknyomozó történetíráshoz hasonló módszerrel, a Gesta Hungarorum megírásához. Azt sem kell talán elmondanom Nektek, Barátaim, hogy milyen óriási jelentőségű esemény volt, amikor 1693-ban Kolozsvárott megnyílt Misztótfalusi Kis Miklós nyomdája. Ő volt ugyanis, mint tudjátok, az első nyomdász Magyarországon, aki mesterségét művészetnek, nem pedig iparnak tekintette. Sorolhatnám a neveket. Beszélhetnénk a nagy nevelőről, Apáczai Cseri Jánosról, aki szintén Hollandiában művelődött, vagy a legnagyobb magyar egyházi szerzőről, Pázmány Péterről, aki Páduában ismerkedett meg a barokk szellemmel és a nyugati kereszténységgel. Vagy gondolhatnánk Ianus Pannoniusra, Vitéz Jánosra, aki latin nyelven írt magyar költészetet, s aki szintén Itáliában volt szemtanúja a felcseperedett reneszánsz teljes pompájának. Nevek özöne jut eszünkbe, de ne feledkezzünk meg a névtelenek tömegeiről sem, akik a tudomány és művészet különböző ágainak voltak művelői Magyarországon, ahová nyugati tanulmányútjuk után majd mindig hazatértek, mert feladatuknak tekintették pótolni a hiányokat — "átadni a tapasztalatot” — egyszóval: nevelni és művelni az utánuk lépőket, az országot. Azt gondolom, fölösleges is a figyelmeztetés: minekünk tragikusabb utakon ugyan, de végül is ugyanez a szerep jutott. Mi, akik ma a Nyugat egyetemein igazi tudást szívhatunk magunkba, gondoljunk erre az 1958-59-es egyetemi év kezdetén: tanulni, avagy még inkább, művelődni — feladat, nem csupán véletlen szerencse. És ehhez szeretne nekünk — biztos vagyok benne — otthoni barátaink tömege is sok sikert kívánni. October 1958 1
