The Eighth Hungarian Tribe, 1984 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1984-01-01 / 1. szám
Haraszti Endre: BOLDOG ÚJÉVET MAGYAR ANYÁK! (Ajánlom ezt az írásomat élelem párjának, aki nemcsak életútam hűséges útitársa, do a legjobb, legönzetlenebb Anya.) Íme eltávozik ez az — idegenben eltöltött — eszlendö is s mi, Madách Ádámjának újra vissza-visszatérő, csillapíthatatlan reménykedéssel éppoly szorongó szívvel, éppoly reménnyel várjuk, fogadjuk az újévet, mint amilyen optimizmussal vártuk, fogadtuk a most elszállt tizenkét hónapot. Még mintha tegnap lett volna, mikor a legjobbakat kívántuk szeretteinknek, barátainknak; még mintha csak tegnap lett volna, mikor —elfúló, reszkető sóhajjal — a legjobbat kívántuk, a boldog történelmi sorsfordulatot kívántuk a távoli hazának, — s íme: ismét elrepült egy esztendő, ismét közelebb kerültünk egy mérföldkővel földi pályánk végéhez. Beváltak jókívánságaink? Úgy érzem, jórészben igen, hiszen elsősorban jóegészséget szoktunk kívánni; azt szoktuk kívánni, hogy a Jóisten tartsa meg szeretteinket a soronkövetkezö évben Is. Akik élünk, azok kapcsolatba hozhatjuk ezt az örömet a tavalyi jókívánságokkal. Akik eltávoztak sorainkból, azok is velünk maradnak lélekben s tán valahol, a véges emberi képzelettől távolesö régiókban együtt imádkoznak velünk — a boldogabb holnapért, a boldogabb újévért. Ha csalódásaink végtelen sora csak fokozódott az elmúlt hónapok alatt, az sem töri meg kitartásunkat, szüntelen reménykedésünket. Az eddigieknél boldogabb Magyar Ujesztendöt kívánunk egymásnak; újévi üdvözletek millióit viszik repülőgépek, vonatok, hajók a nemzet hazai és Idekinti részei között. Én most nem a vidám, bohócsipkás, malacotkergető, szilveszteri B.U.É.K.-okra gondolok. Én most mélyből jövő sóhajjal a Magyar Édesanyák előtt hajtom földig a magyar zászlót. — úgy, ahogy a zászlót általában csak a Himnusz, a magyar nemzeti imádság előtt szoktuk meghajtani. Mi lett volna belőlünk itt kint az Idegen világban nélkületek, ti áldott magyar asszonyok, feleségek és anyák? Mivé lett volna az a sok kemény magyar akarat, az ökölbeszorított kéz, a munkaképes kar, az eltökélt agyvelö, — ha Ti nem teremtettetek volna — elöszqr csak hevenyészett, később hazai életünkre emlékeztető otthont, családot körénk? Mi lett volna gyermekeinkből, ha Ti nem varázsoltátok volna otthonainkat békés, boldog pihenőhellyé, áldott kikötővé, házioltárrá, anyanyelvűnket őrző kisiskolává? Sokakat elvesztettünk, sokakat nihilizmusba, züllésbe sodort a száműzött élet szélvihara, de legtöbben mégis megmenekültünk; itt vagyunk, dolgozunk, remélünk, új erőfeszítésekre készülünk; derűlátóan kívánunk boldog újesztendőt évről-évre. Azért volt vz lehetséges, mert minden idekimi házitüzhely mellett egy-egy magyar édesanya, vagy nagymama őrködik. Az ő mosolyuk, az ö szelíd kezük simogatása ad vigaszt, ad új erőt. Az ő áldott kezük boesájt útnak évről-évre sok-sokezernyi kismagyart. Gyermekeket, Ifjakat, akik itt születtek, népi hagyományainktól eltérő körülmények veszik őket körül. De csak odakint az utcán! Az otthon melegében u feleségek, anyák, nagymamák jóvoltából — itt van velünk az édes haza, Magyarország ! Képek suhannak át emlékeztem tüllfüggönyén. Iioban-sárban botorkáló, kisdedeiket hátukon, ölükben hordozó, vagy kisgyermekeiket kézenfogva vivő, fejkendőbe, ormótlan nagykabátba bugyolált asszonyokat látok, amint összeszorított fogakkal igyekeznek a téli éjszakában arrafelé, mely felöl a legszélső osztrák falu lámpafénye vibrál. Asszonyokat látok, akik havasesö-verte, bécsi utcákon állnak türelmesen a végtelenül hosszú sor végére, hogy aztán majd — órák múlva — ne sajátmaguk, hanem gyermekeik, férjük betevő meleg falatja, kegyes kezek által adott meleg salja, sapkája legyen az, amelyért összefagyott, reszkető kezekkel kapnak. Anyákat látok, akik a fáradságos „megérkezés” első kis nyomortanyáin a semmiből, lécekből, ládákból tündérujjakkal varázsolják a férfi- és gyermekszemek elé az „első otthon” impreszszióját. Kuporgató női ujjakat látok, melyek végtelen gonddal számolják az első centeket, dollárokat és sóliaios, imúdságos lélekkel építik az új életet. Anyákat látok sötét, piszkos, egészségtelen munkahelyeken gürcölni a közös magyar otthonért, idősebb és fiatalabb nőket látok nemzeti ünnepélyeken könnybelábadt szemekkel és templomok padjaiban a szeretettekért, a magyar feltámadásért görcsösön cgymásbafüződő ujjakkal imádkozva. Anyákat látok magam előtt, kik végtelen türelemmel oktatják a kicsi magyar palántát az édes anyanyelvié, — sziszifuszi küzdelmet folytatva a családot elnyelni készülő asszimiláció réme ellen. Anyákat, hitveseket látok, akik az esténként holtfáraűlan hazatérő, táradt, ideges, letört férj borostás arcára odalehelik a mindent kiengesztelő, minden földi kínt letürlö hitvesi csókot s — íme! — elsimult arcán a ránc. Körülnéz a férfi a kis lakásban, szeme rásiklik a magyaros függönyökre, a magyar tájat, magyar érzést sugárzó képekre, a magyar ízet tgérő ételre; füle az odakint! zagyvaság után jóesően hallja a hitves, a gyermek magyar csacsogását. Otthon van megint! És — ó, milyen rejtélyes dolog ez. — otthon van most egy kicsit a falujában is, a városában is! Magyarországot adta neki ezen az estén — és minden emigráns estéjén — a család melegen érző szíve: az Édesanya! De most, mikor megint egy új esztendő küszöbén állunk, — én nemcsak az emigrációban, a száműzetésben élő magyar anyákra gondolok, hanem minden Magyar Édesanyára! Hiszen nincsen semmi különbség az. „idekinti” és „hazai” anyák kozott! A Hazából lmvassáros úttalan-útakon kifelé botorkáló asszonyok minden léptét egy-egy otthonhagyott asszony, anya, testvér sóhajos imádsága kísérte, s azóta is minden meghatotlan irt levél, minden szerető szívvel küldött ajándék, minden January 1984 Page 17
