The Eighth Hungarian Tribe, 1983 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1983-01-01 / 1. szám
January, 1983 THE EIGHTH HUNGARIAN TRIBE Page 17 A HÁROM VÁNDORLÓ MAGYAR MULT MESÉI Illyés Gyula feldolgozása Egyszer összekerült három jóeszű vándorló mesterlegény. Volt azoknak mindenük a széles világon, csak pénzük nem. Pedig most nagyon kellett volna, mert az egyiknek az anyja igen nagy betegségbe esett. Már a faluvégi kis háza is ráment a patikára, meg a doktorra, kocsira, révre. Azt mondja végre az egyik: — Tudjátok-e hogyan lesz? Egertől Pestig nincs még egy olyan zsugori gazda, mint itt a révész, akire anyám panaszkodik. Gondoltam egyet. Én kinevezem magam Szent Péternek. Te komán légy Szent Pál, te meg Szent János. Én eladom ha kell, a csizmámat, köpenyemet. Annak az árán kerítünk valahonnét egy sült nagy kenyeret, meg egy kupa jó bort. Ügy is lett. Utbaejtették egy halász kunyhóját. Vettek tőle egy szép nagy halat. Aztán a sütő asszonynál egy emeletes kenyeret. A kocsmárosnál egy jó korsó bort. A sekrestyéstől kölcsönkértek egy nagy selyempalástot 8 két fehér inget. A palástot Szent Péter vette magára, a legöregebb vándorló, az ingeket meg a két másik. Mentek aztán a révészhez. Bekopogtattak. — Szabad! — mondta a révész. Az asztalon égett egy kis mécses. Péter megállt az asztal mellett, Pál az ajtóban, János meg a pitvarajtóban. A zsugori révész, meg a még zsugoribb felesége csak ámult. — Szent Péter vagyok — mondta a legöregebb vádorló. — Ez itt Pál apostol, a harmadik meg, ott kint a pitvarban, Szent János. Összecsapta a kezét a két zsugori öreg. Azt mondja az asszony: — Szent Isten — Honnat érdemeljük mi ezt a nagy tisztességet, hogy a mi hajlékunkba eljön Szent Péter és Szent Pál és még Szent János is! Aztán az urára förmedt: — Siessen már, hozzon kend valamit! — Jaj lelkem Szent Péterem, ne haragudjék, hogy nem tudjuk kellően kiszolgálni! Üljön le! Akkorára visszajött az öreg révész, hozott egy hitvány halat. Azt mondta, miközben odalökte a feleségének: — Inkább főzöm — mondja az —, mert úgy nem fogy a zsír. Azt mondja erre Szent Péter: — Adjátok csak ide! Pál szent komám, vidd csak ki ezt a halat Jánosnak, ,mondjad, hogy áldja meg. Pál kivitte, de visszatérőben már azzal a nagy hallal jött be, amelyet a halásztól szereztek. Az öregek majd elestek, annyira megcsodálták a halat. Aztán az asszony megfőzte. Jó lett volna így is, s elég mind az ötüknek. Pedig pusztán csak azt ették. — A kenyér itt még nincs kitalálva? — kérdezte Péter. Erre aztán mégis hozott kenyeret az asszony, de olyan szárazai, feketét, mint a föld. — Szent Pál fiam! Vidd csak ki Jánosnak ezt a kenyeret, áldja meg ezt is! Pál kivitte, de ahelyett is a szép, nagy kenyeret hozta be. Az öregek csak nézték egymást. — Ital nincs? — kérdezte Szent Péter. — Halra való? Erre elővett az öreg révész egy rossz kancsót, abban volt egy kis bicskanyitogató. Azzal kínálta meg Péteréket. Szent Péter épp csak megszagolta. Kiküldte, s azt is megáldana Jánossal. Mikor Pál bejött, volt bor is egy egész kupával, ihattak hasig! No, erre már csakugyan hitték a csodát az öregek. Addig nézegették egymást, mígnem az asszony csak odahajolt az ura fülihez s azt súgta bele: — Hallja-e kend? Van ott nekünk az a szakajtó aranyunk. Ne áldatnók meg azt is? Most még itt van Szent Péter. Az öregasszony be is hozta mindjárt a szakajtó aranypénzt. Szent Péter mindjárt elértette, mit akar vele. — Eredj Pali öcsém, mondjad Jánosnak, áldja meg ezt a kis pénzt. János volt a legjobb szaladó köztük, ahogy átvette a szakajtó pénzt, megindult vele tüstént szaladvást Egernek. Bejön egy kis idő múlva Szent Pál, azt mondja: — Nagyon sikerült az áldás. Megyek segítek. Arra kívül az ajtón, ő is uzsgyi neki, amerre a fű hajlik. Szent Péter vár egy kicsit, aztán felsóhajt: — Megnézem már, aztán megáldom magam is, hátha attól még szaporább lesz! Kiment szép ájtatosan Szent Péter is, de mikor a pitvarajtóba ért, ő is csak azt nézte, merre van a másik kettő. Akkor aló, vesd el magad! Elsőbb helyeselték, de végül is sokallották már az öregek az áldást, azaz hogy az idejét. Kinézett az ember: ugyan mit csinálhatnak még? De már ő is csak úgy látta őket, akár én! Nem volt ott senkiféle, egy lélek se! Mellesleg már sötétült is. Szaladt be mondani: — Jaj, jaj! Nincs pénz! Elvitte Szent Péter! Elvitte Szent Pál, Szent János! Most hol keressük? Nagyon messziről hangzott a felelet: — A pokolban!
