The Eighth Tribe, 1980 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1980-05-01 / 5. szám
Page 12 THE EIGHTH TRIBE May, 1980 WASS ALBERT: GERENDI PÉTER FURCSA TÖRTÉNETE Gerendi Péter, vagy ahogy üzletfelei nevezték: Pit Girindáj, nem volt rossz ember. Bizi? Az igen. De rossz? No. A “Gerendi Real Estate and Exterminator” város-szerte köztiszteletnek örvendett és nem akadt még soha senki, aki azt állította volna, hogy Mister Girindáj valamiképpen becsapta őt. Ha Pit azt mondta, hogy ebben az épületben egyetlen korhadt deszka nincsen, akkor nem is volt. Ha pedig azt mondta, hogy jó lesz exterminálni, mert bogár eszi a ház alját, akkor ott bogár volt, mérget lehetett venni rá. Meg is tollasodott a becsületesség és megbízhatóság útján, ügyesen. Szép, kényelmes lakóházán kívül még két jól jövedelmező bérházra is szert tett, öt-hat üres telke volt szétszórva, itt-ott, gömbölyűre hízott bankbetétje s ötvenezer dolláros életbiztosítása. Bepárnázta okosan a jövendőjét is: szép kis húsz holdas gyümölcsöst ültetett be magának rendre a nagy tó mentén s házat is épített oda, hogy legyen hová viszszahúzódnia, ha belefárad a pénz keresésbe. Közben, felesége segítségével, két gyereket is fölnevelt, iskolát végeztetett velük, hogy legyen miből megéljenek. Meg is éltek jól. Fia mérnök volt egy gyárnál, angol leányt vett el feleségül és két ügyes, angolul beszélő unokával is megajándékozta. Leánya tanítónő volt egy szomszédos városban, ura városi tisztviselő s ott is volt már két unoka. Nagyanyjuk dünnyögött ugyan néha, hogy hát megtanulhattak volna néhányt szót magyarul, nem törne bele a nyelvük, de Gerendi, ő már felvilágosult modern ember volt és csak legyintett az ilyen beszédre. — Tékitizi Sári, tékitizi. Ez itt frikontri, nem tudod? Mindenki úgy beszél, ahogy akar. Datsz rejt. Ha te is megtanultál volna szpíkolni mint én, te is beszélhetnél a grandkidokkal. Volt időd elég. Dehát neked magyar újság kellett. Jó na. Én fizettem külön tizenöt dollárt minden évben, hogy magyarul alvashasd a templomi híreket, meg hogy ki hót meg s ki mit csinált. Nehát csak, tékitizi... Szóval, amint mondtam már, Gerendi Péter nem volt rossz ember. Elment ő a templomba is néha, amikor egyéb dolga nem akadt. Volt pénze elég, jól menő biznisze, tagja volt a csémbcrofkomercnek s választások előtt még a komisioner is lekezelt vele és azt mondta: — Háj, Girindáj, gledtusziju! Jövendőjét szépen, simán és kényelmesen elő is készítette, ahogy az komoly üzletemberhez illik. Aztán egy nap, váratlanul, valami történt. Egy kilenst vitt ki házat nézni, a nyugdíjas negyedbe. Egy kis szürke, fáradt zsidó embert, Mendelson nevűt, úgy ült mellette a szép nagy Oldsmobil süppendő ülésén, mint egy kis gondtelt mókus. Látszott rajta, hogy sok pénze nem lehetett. Cipőüzlete volt valahol a külvárosban, amit átadott a fiának s most nyugalomba akart vonulni. Volt is Gerendi listáján egy éppen neki való ház. Kis ritájrment home. Olcsó. Nem jelentett nagy komissziót, az igaz, de hát örülni kell a kicsinek is, ez a jó üzletember jelszava. Suhant velük a pompás gépkocsi lefelé a szpídvén. Már fel is tűnt a nyugdíjas negyed, már jelezte is a tábla az exitet, amikor egyszerre csak — mintha a semmiből bújt volna elő — egy nagy teherkocsi keresztezte az Oldsmobile útját. Valami nagyot csattant ... jaj a fejem .. ! Jaj az oldalam .. ! Aztán semmi se volt többé. Mikor kinyitotta Gerendi a szemét, ott lelte magát az út szélén. Mellette a kis szürke Mendelson. Más senki. Kocsinak nyoma se volt sehol. Csak ők álltak ott ketten, egymás mellett, az út szélén. Furcsa út volt. Széles, egyenes és üres. Teljesen üres. Egyetlen kocsi se futott rajta. Ki látott ilyen utat? Aztán egyszerre csak mégis feltűnt egy kocsi. Különös kocsi. Hosszú, alacsony és tiszta fehér. Valami hivatalos jelzés volt rajta. — Héj, hájvéjpatrol! — emelte föl Gerendi a karját. De nem volt rá szükség. A kocsi megállt anélkül is. Fehér sisakos, fehér egyenruhás rendőrféle ült benne. — Jó emberek — mondta barátságosan — az eligazító ott van ni, az út végén, látják? Gerendi csak nézte. Furcsa hájvéjpatrol volt ez. —- Micsoda eligazító? — kérdezte gyanakodva, mert ilyesmiről még eddig nem hallott. — Hát az eligazító! — mosolygott rá az egyenruhás — tudja! Csak haladjanak egyenesen, nem téveszthetik el! Azzal ment is tovább. Furcsa kocsija volt, siklott, mint a csónak. Még a motor neszét sem lehetett hallani. — Hát akkor menjünk — szólalt meg mellette a kis kopasz Mendelson s már indult is. De Gerendi nem mozdult. — Gyalog? — döbbent meg — én tagja vagyok az automobil klubnak, én ... Mendelson hátra nézett. Szinte szelíden. Ne eméssze magát, Miszter Girindáj. Nem a maga hibája volt. — Mi nem volt az én hibám? — csak bámult rá Gerendi és egyszerre csak furcsán kezdte érezni magát. — Hát a baleset — felelte csöndesen Mendelson — nem a maga hibája volt. Gerendi megfordult a sarkán. Nézett mindenfelé. Szemei kidülledtek.