The Eighth Tribe, 1979 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1979-08-01 / 8. szám
August, 1979 THE EIGHTH TRIBE Page 13 A SZÓZAT MEG A HIMNUSZ Erkel Ferenc elmondása. Egy nyári estén nyitva volt a sakkor ablaka. (A Velencze-kávéház egy elfalazott része volt a kör szobája.) Az átellenes házban valaki zongorázott. A körben már nem volt senki. A sakktáblák szanaszét hevertek az asztalokon. Az utolsó játék az enyim volt, s az én társam Í9 elment. Erkel maradt ott, aki csak szemlélője volt a játékunknak. Én még az ottmaradt sakkállásra bámultam (bizonyosra mondhatom, hogy én vesztettem) és így mind a ketten csöndesen ültünk. Aztán, hogy a zongora sűrűn trillázott s egy mesteri kéz futamai áradtak be hozzánk, felfigyeltem. — Hallja elnök úr? — mondottam kifelé intve, csupán hogy mandjak valamit. Az öreg úr a fejét szokása szerint lecsüggesztve ült s maga elé nézett. A szavamra megmozdult a kezefeje. Legyintett: — Klamperozás. Vártam, hogy fölkel és elmegyünk, de csak maradt. Ült és hallgatott. A zongora verője is mintha meghallotta volna az öreg úr megjegyzését, elhallgatott. Akkor hozzám fordul az öreg úr és szól az ő szokott álmodozó, dünnyögő hangján: — Az ilyen kisasszonyok gyorskezűek. Megtanulják a futamokat, a trillákat, de meg nem értik. Gépek. Megvető oldalpillantás. Én magamban hálálködök az istennek, hogy az öreg úr sohase hall engem zongorázni. Ő egy perez múlva folytatja. — Egressy is igy zongorázott. Trilla és trilla. Az ember bámulja, honnan szedte azt a sok melódiát. — Hát nem volt mestere a zenének? — Fene volt. Mikoriban együtt dolgoztunk a Nemzeti Színháznál, minden szerzeményét velem íratta át. A Szózatot is én írtam neki zenekarra. — Ugye az a legremekebb munkája Egressynek? Ezt megint csak azért mondtam, hogy el ne aludjunk. — Semmi, — felelte az öreg úr. — Nyomorék gyereke Vörösmartynak is, Egressynek is. Azt hittem, elsülyedek. Néha túlságosan keserű volt az öreg úr. Betegség nehezítette. Talán nem is úgy akarta mondani, csakhogy nem válogatott a szavakban. De az ilyen ember gondolkozásának még az árnyéka is érdekes. Folytatta: — Micsoda össze-nem-illés van a szöveg meg a dallam között, mikor mindjárt az elején igy kezdi: Hazádnak ren- ... Mi ez a: nak ren? Ha csak egy cseppet is gondolkozott volna rajta, valahogy igy irta volna a dallamot (s az öreg dúdolta) : fti idd ml rrn - dii/d te - nid.... Nem mondom, hogy épen igy, de ahol hangsúly van a szövegben, hangsiílynak kell a zenében is lennie. Érti? Elhallgatott, hogy kipihenje a huszonöt szót, amit egymásután mondott el. Aztán csöndesebb hangon folytatta: — Én nem pályáztam. Eszem ágába se volt, hogy pályázzak. A Himnuszra se pályáztam volna. Hanem egyszer az történik velem, hogy megfog az utczán, a lakása előtt Bartay. Felhív és azt mondja odafenn: — Irtál-e himnuszt? — Nem. Nem is irok. Egressynek hagyom ezt az örömet. Neki az effélékben kedve telik. — Hát ő megírta már? — Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy pályázik és engem megkért, hogy Írjam át zenekarra. De napról-napra halogatja. Pedig most jut eszembe, hogy holnap már lejár a pályázat. — És te nem veszed észre, hogy ez szándékosság? — Micsoda szándékosság? — Hát az, hogy neked eszedbe se jusson pályázni. — De ha nem is akarok. — Kell! Nem érted 03 nem érzed, hogy ez a pályázat nem a nyomorult aranyaknak szól, hanem az örökkévalóságnak? Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. Egy hét múlva milliók ajka zengi vissza. És az lesz a dalok dala, az örökkévaló, a halhatatlan, a szerzőjével együtt. Ezt mondva, — folytatta Erkel —- betuszkolt engem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárállott. Odatett egy ív kótapapírost, melleje a szöveget.
