The Eighth Tribe, 1978 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1978-11-01 / 11. szám
November, 1978 THE EIGHTH TRIBE Page 15 Kálmán mondotta, hogy Könnyű László a külföldi magyarság hatásos tanítómestere. Amit tesz az magasfokú nemzetnevelés. Magyarul és angolul könyveket ad a külföldi magyarság kezébe, mellyel öntudatát építheti és igazságáról a világot meggyőzheti irodalmi, történelmi, földrajzi, magyarságtudományi műveivel. A külföldi magyar művészek magyar lexikonéval már foglalkoztunk. Elérkezett az ideje, hogy ez utóbbi műnek angol kiadását tekintsük át. Professional Hungarian artists outside of Hungary c. munkája terjedelmesebb és szebb a magyar kiadásnál is. Kitűnő papíron, fényes színes fedőlappal, 264 oldalon, 174 képpel jelent meg. Az utóbbi idők egyik legszebb magyar könyve ez, melyet büszkén forgathat minden honfitárs, aki a nemzet szellemét, lelkét, művészi alkotásait szereti. A több, mint ezer külföldi magyar művész nyilvántartása hatalmas kultúrtörténeti feladat, melyet Könnyű László, Gyimessy Kásás Ernő szerkesztő-társával együtt, kitartó szorgalommal gyűjtött össze és tárt a világ elé. A mű rendkívül alkalmas arra, hogy a külföldi magyarság értékeit angolnyelvű rokonságunkat és barátainkkal megismertessük. Úgy az egy költő visszanéz ($6.50 plusz 60 portó), mint a Külföldi magyar hivatásos képzőművészek és Professional Hungarian Artists outside of Hungary — fűzve $7.50 plusz 66c, illetőleg kötve $10.plusz 66c — a pénz előzetes beküldésével ez újság szerkesztőségében kaphatók, vagy az American Hungarian Review címén: 5410 Kerth Rd., St. Louis, Mo. 63128. Kerékgyártó Györgyné ☆ • ir “Kanadás” sírkövek egy Tolna megyei temetőben Pári — kicsiny német-ajkú falu Tolna megyében, a Dombóvár és Tamási közti dombvonulat egyik szép, erdőkoszoruzta völgyében. A falu feletti Templom-hegyen — a csöndes kis temetőben — furcsa feliratú sírkövek állnak, amelyeket “kanadás” sírköveknek nevez a nép. Az Atlanti-óceánon túl legalább ötven olyan család él, amely Páliból vándorolt ki az 1929-1932 közötti nagy világválság idején. Nem új hazát, csak munkát — megélhetést — kerestek, egy részük néhány év múlva vissza is tért, sokan azonban végleg Amerikában maradtak. Főleg a kanadai Windsorban és Niagara Fallsban, az USA-beli Pittsburgban és az uruguayi Montevideoban. A háború után sokáig szünetelt a kapcsolat az itthoni és tengerentúli páriák között. Mostanában viszont nemcsak a levél — és csomagforgalom élénk, hanem a személyes találkozások is gyakoribbá váltak. S kialakult egy kegyeletes szokás: a messze idegenben élő volt Páriák sírkövet állittatnak itthon elhunyt szeretteiknek. Freisinger Mihály és felesége, akik a harmincas években vándoroltak ki Kanadába és Windsor környékén van farmjuk, egyszerre öt síremléket csináltattak: mindkettőjük szülei és egyik testvérük sírjára. Breitenstein István, aki a húszas évek végén hagyta el faluját és ma Windsorban gyári munkás, szüleinek, testvéreinek és egyik korán elhunyt gyermekének emeltetett sírkövet. A négy évtizede Niagara Fallsban élő és az ottani borkereskedelmi cégnél dolgozó Rosenberger Ádám a szülei sírjára állíttatott követ. A kovács megigazította a fején a sapkát és sóhajtott. “Tudod, én nem sokat adok a templomra. Meg ami vele jár. Megmondom úgy, ahogy van. De a feleségem, az minden vasárnap ott volt. Annak úgy kellett az, mint másnak a kenyér. Hiába, az emberek külömbözőfélék. Az egyiknek ez kell, a másiknak az. Az én feleségemnek a templom kellett. Hát hagytam, hogy járjon. Minden ember maga kell tudja, hogy mire van szüksége. És minden embernek jussa van ahhoz, hogy oda járjon, ahova jól esik. Ha a korcsmába esik jól, hát a korcsmába. Ha a templomba, hát a templomba”. “Húsvét előtti vasárnap odaállt az a bukovinai fickó a templom elé, amikor harangozni kezdtek. Aki templomba megy, ellensége a népi demokráciának — kiabált az emberekre — a templom a reakció fészke! Sokan mégis bementek a templomba. Az én feleségem azok között volt, akik bementek. Rá egy hétre húsvét vasárnapja volt. A templom előtt megjelent egy komiszár hat fegyveres civillel. Az emberek egy része visszatért a házakba, amikor meglátta őket. De voltak, akik mégis elhaladtak a komiszár előtt és bementek a templomba. Kevesen voltak, de voltak. Főképpen asszonyok. És ezek között volt a feleségem is és vele a két gyerek”. “Úgy tíz óra lehetett, amikor az öreg Bárándi, a szabó, átfutott hozzám. Akivel együtt csináltuk meg valamikor titokban a hévízi pártot. Hogy készül valami azok ellen, akik a templomba vannak. Hülyeség, mondottam az öreg Bárándinak, mi hogy készülne? Senkinek semmi köze ahhoz, hogy ki hova megy s mit csinál a maga ünnepével. Szabad kommunista országban vagyunk, mi hogy történhetne? De az öreg Bárándi tovább aggodalmaskodott, hogy a komiszár, meg az a hat pisztolyos és gummibotos civil tervez valamit bizonyosan, mert különben miért állanának ott a templom előtt. Javában vitatkoztunk, amikor csak meghallottuk az ordítást a faluból. Aztán valaki elkezdte félreverni a harangot. Rohantunk erre mint a bolondok a templomhoz, hogy lássuk, mi a baj. Mire odaértünk, a pap már halott volt. Az oltár előtt verték agyon a gyilkosok. Akkor lőtték le a toronyból a harangozót, mint a madarat. Mert félreverte a harangot, hogy felriassza vele a falut. A mocskos pribékek elálltak a templom kijáratait és a komiszár szíjkorbáccsal verte bent az embereket, az asszonyokat, meg a gyerekeket. És aki az ajtóhoz menekült, azt gunnnibottal verték onnan vissza”. “Nem csak én egyedül rohantam a templomhoz akkor. Jöttek mások is, akiknek asszonyuk volt a misén, vagy édesanyjuk. Egy fickó, onnan az ajtóból, reánk ordított, hogy álljunk meg és takarodjunk 118 folytatjuk —
