The Eighth Tribe, 1978 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1978-01-01 / 1. szám
January, 1978 THE EIGHTH TRIBE Page 17 Dr. Bognár Kálmán: Török Ilonka {Dr. Boros Lajosné) magyar nóta-délutánja a sarasotai “Amerikai Magyar Petőfi Kulturegyesület”-ben. A sarasotai és körynékbeli magyaroknak újból rendkívüli művészi élményben volt részük a november hó 27-én megtartott közgyűlésükön. Ezt a kultúr-délutánjukat az itteni magyaroknak emlékezetessé tette a pillanatnyilag a városban vakációzó Dr. Boros Lajos mathematikus, tudományos kutató feleségének a New York környékén és a U.S. keleti partján fekvő városokban a már népszerűén ismert “Ica-Asszony”-nak csodálatos magyar-nóta hangversenye. Dr. Boros is jól ismert az amerikai tudományos körökben, de feleségét a magyarság szélesebb körei is jól ismerik a több alkalommal is tartott magyar nóta-estjei, nótadélutánja miatt. A szép szenei műsort a magyar egyesület elnökének az emigráció keresztmetszetéről tartott előadása előzte meg. A november hó 20-ára kihirdetett közgyűlést el kellett halasztani, mert ekkor Főtiszt. Somos József atya, orgonaművész, pálosrendi szerzetes adott Sarasotában a magyar egyesület meghívására a Szent Mártha r. katolikus templomban ugyancsak felejthetetlen orgona hangversenyt. A nagy lelki élményt jelentő orgonahangversenynek méltó párja volt ez az egy héttel későbbi magyar nóta délután. A közkedvelt “Ica-Aszszony” repertoire-jában népdalok, megzenésített Petőfi versek, Balázs nóták és Fráter Lóránd dalai, kompozíciói szerepeltek. Alig maradt szem könny nélkül, mikor az utolsó művészi számában a “Tele van a város akácfavirággal” hangzott el az édesen búgó, kulturált, finom-csengésű mezzo-sopránján Török Ilonkának. Az énekesnőt zongorán kiserte Mrs. Char-WASS ALBERT ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET! Regény {folytatás) “Elmegy bányásznak az oroszokhoz és segít nekik fölkészülni a következő háborúra”. Délre a faluban voltam Julikáékhoz mentem először. A műhely ajtaja zárva volt, így a konyha felé kerültem. A konyhában Julikét találtam egyedül. Sovány volt és sápadt és sírni kezdett, amikor meglátott. “Hol az urad?” kérdeztem. “Elvitték”. “Apósod?” “Azt is”. “Hová?” “Nem tudom”. “Miért?” “Azt mondták rájok, hogy háborús bűnösök, mert nem akarták átadni a boltot a szövetkezetnek. És sírt. Egy éve nem láttam Julikát, de ez alatt az egy év alatt tizet öregedett. “Hát gyerek van-e már?” kérdeztem, hogy másra tereljem a szót. Julika elfordult és az edényekkel kezdett babrálni. “Nem is lesz már” felelte háttal. “Miért?” “Betegséget kaptam. Azoktól. Aztán orvoshoz kellett menni, mint a többieknek. És így . . .” Ebédet tett elém, de nem ízlett az étel. Ha ott lett volna a sógorom, kemény szavakkal mondtam volna neki, hogy az ő hitvány gyávasága rontotta meg Julikát. De nem volt ott és így nem mondhattam meg ezt senkinek. És még csak magamban sem illet, hogy szidjam, mert hiszen elvitték. Megbolondult a világ, gondoltam magamban, tisztára megbolondult. És nem ízlett az étel, pedig a gyomrom korgott az éhségtől. Alig hogy letettem a kanalat, föl is álltam az asztal mellől. “Hová mégy?” kérdezte Julika. “A községházára” feleltem “hátha én is háborús bűnös vagyok. De meg is mondom nekik, anyjuk ne sirassa őket!” Julika sóhajtott és én mentem. Úgy mentem, mint aki meg akar mondani valamit, bármibe is kerül. Mint aki torkig megtelt már szeméttel és most az egészet ki akarja adni magából, valaki elé, aki a szemetet kavarja. Ha lecsuknak, ám ők lássák, gondoltam, de előbb egy féltucatot agyonverek belőlük. S ha utána fölakasztanak, hát annyi. A községháza előtt egy asszony etetett néhány soványka tyúkot. Fiatal, tömötthúsú, alacsony asszony volt. Oda köszöntem neki. “Adjon Isten! Itthon van a bíró?” Az asszony rám nézett. Szelíd tehénszemei voltak, barnák és nagyok. “Zdrasztutye” felelte oroszul “bíró domoj .. .” és az ajtó felé bökött az ujjúval. Még ez is, mordult föl bennem a keserű harag, egy idegent ültettek a falu nyakára s az kell megmondja, hogy tisztességes ember vagyok-e, vagy nem. Úgy mentem be az ajtón, mint aki a falon keresztül akar kijönni. A pitvar üres volt. Benyitottam a szobába. A szoba közepén egy bölcső állott és a bölcső mellett egy ember guggolt, háttal felém. “Adjon Isten” mordultam reá. Az ember ott a bölcsőnél nem emelkedett föl, 92