The Eighth Tribe, 1977 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1977-05-01 / 5. szám
May, 1977 THE EIGHTH TRIBE Page 15 Kristófról, aki nélkül Amerika nem ünnepelhette volna a kétszázadik évfordulót. A Ford-Foundation felismerte ennek a műnek nagyszerűségét, jelentőségét és tizenötezer dollárt folyósított hanglemez-felvételekre. Ezek a hanglemezek az ország minden nagy városának rádióállomásán műsorra kerültek és az egész világ hallotta és élvezte. Zádor Jenő azok közé a ritkán előforduló zeneszerzők közé tartozott, aki nemcsak a fát, — az egész erdőt láttahallotta, amikor komponált: fülében csengett a zenekar minden vonósának, fúvósának, és ütőjének dallama. És most ismét egy fontos állomáshoz érkeztünk : ő volt az, aki a mellőzött hangszerek számára is komponált muzsikát mint a klarinét, harsona, oboa, cimbalom, nagybőgő és tangóharmoniká. Nincsen a napnak olyan órája az év minden napján, amikor szerte az egész világon, valahol ne Zádor-művekben gyönyörködne a közönség, a legnagyobb zenekarok és legkiválóbb karnagyok interpretálásában. Tizenharmadik operája a “Yehu”,— házat és sok magyart megöltek. Rettenetes éjszaka volt ez a tegnapi. Elmentem a pópához, hogy csináljon valamit a népével, de a pópa csak a vállát vonogatta és azt mondta, ő nem szólhat bele Isten rendeléseibe. Ma aztán újra itt jártak az oroszok. Összefogdostak egy csomó románt és sokat közüllök nyomban agyonlőttek. A többit elvitték. Aztán itt hagytak egy komiszárt két katonával, akik beköltöztek a pópához, leverték a szentképeket és a pópát beszárták a pincébe. És a falu bírójának megtették Trandafirt, a tyuktolvaj cigányt onnan fentről, aki még soha életében becsületes dolgot nem csinált. Hát látod: nincsen itt most szénre szükség. Egyébre van szükség”. “Mire?” kérdeztem. “Rendre” felelte az örmény “törvényre. Hogy akik bejöttek és fölkavarták ezt a szemetet, újra kimenjenek és a szemét visszakerülhessen a régi helyére, szemétnek. Hogy Trandafir újra tyúkokat lopjon. De éhhez szükséges, hogy béke legyen és elszaporodjanak újra a tyúkok és csendőrök is legyenek, akik vigyázzanak, hogy az ilyen Trandafirok csak annyi tyúkot lophassanak el, amennyi éppen kell nekik az élethez, ha már egyéb munkára nem valók. De mindez csak akkor lehetséges, ha kimennek azok, akik bejöttek s akiket nem hivott meg senki”. Hallgattam és néztem a padlót. Anikóra gondoltam és a házra, ami ott a Belcsujban volt és arra, hogy az élet úgysem sokat ér már nekem, akár igy lesz, akár úgy. “Családod van-e?” kérdezte egy idő múlva az örmény. “Volt”. Rám nézett, de nem kérdezett többet. És én akkor elmondtam neki kérdezetlenül is mindent. Azon a napon másodszor mondtam el ezeket egy olyan embernek, aki nem szólt közbe, csak hallgatott figyelmesen és mint ahogy könnyebbedést hozott, amikor először .elmondottam, éppen úgy megkönnyebbültem most is és éreztem, hogy ami még maradt bennem, súlyos, keserű szikladarab, fekete és éles, a szavak rendre azt is elmosták, mint ahogy a megáradt zavaros viz elmossa a patakmeder kiálló köveit. Aztán elmondottam mindent és utána hallgattunk. Az örmény ennivalót rakott elém az asztalra s én ettem, mert éhes voltam nagyon. “Hát igen” mondotta később az örmény és sóhajtott “sok-sok ilyesmi történt és ezeken már nem lehet segíteni. Nem lehet segíteni rajtok sem jóakarattal, sem gonoszsággal, mert akik meghóttak, azokat föltámasztani nem lehet. De egyet még lehet talán csinálni”. “Micsodát?” “Egyet még lehet csinálni” ismételte az örmény és elgondolkozva nézett engem “még talán meg lehet menteni a becsületet és a jövendőt”. Nem értettem a szavait és az ujját is fölemelte hozzá, kövér, tömpe ujját és úgy tartotta, mint aki nagy igazságot beszél “ez a kettő egy édes fiam, a becsület meg a jövendő. S ezt a kettőt talán meg lehet még menteni. 74 folytatjuk — Együd Anna megrázóan szép karácsonyi története, — az első pillanattól kezdve világsiker volt. Szerencsém volt hallani az ősbemutatón. Én voltam az első, aki a mű rendkívüli hatása alatt, részletesen, elragadtatással ismertettem egy hetilap hasábjain, s ettől a perctől kezdve szoros barátság alakult ki közöttünk. Zádor Jenő boldog, kiegyensúlyozott művész volt. Ami nagyon kevésnek adatott meg, a siker, a világsiker korán melléje szegődött. A zenekomponálás a legmagasztosabb, legtisztább kiélési mód, létforma. Boldog, harmonikus családi életet élt. Az élettárs végtelen, önfeláldozó szeretete adott neki erőt ahhoz, hogy harcoljon, küzdjön az életért. A szívós harcot már csak akkor adta fel, amikor a gyenge, esendő szervezet minden ellenálló erejével az utolsó morzsát is felhasználta. A megnyugvás és beletörődés békéjének érzésével csatlakozott a többi nagy magyar zeneszerzők és művészek csapatához. Rám is gondolt. Nekem is üzent. Kívánsága az volt, hogy a “halotti beszédet” én — írjam meg. Nem búcsúzunk tőle. A gazdag zenei örökséggel, amit reánk hagyott, csupaszív-humormelegség-jóság egyéniségével itt maradt közöttünk — ÖRÖKRE. Gerle Gizella: 1977. április 15. — Űj Világ — Az anya, aki vár . . . Fia kiszált a távol tengerekre, És ott veszett, annak pár éve már, De a nagy ég száz csillagán merengve, A jó anyó reá remélve vár. Szomorú hőse csöndes már nagyon, Mindenki tudja, hogy a messzeségek Hogy túl jár már tenger baján a létnek S pihen talán egy távoli csillagon . . . De az anya, ki méhe bús gyümölcsét Úgy látta mindig, mint a nagy jövőt, Nem sejti, hogy mily messze költözött! S míg óceánok ágyán alszik ő rég, Az anya vár, vár valami hajót S ragyognak rá rég elmúlt csillagok! Juhász Gyula —- Terjesze Lapunkat —
