The Eighth Tribe, 1977 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1977-04-01 / 4. szám
Page 14 THE EIGHTH TRIBE April, 1977 Látogatás Ligonierban (Az alábbi cikket floridai kedves előfizetőnk, Halvax Sándorné küldte. Reméljük, hogy a kitünően megírt útirajz meggyőzően szép képet ad a magyar Ligonier-röl.) • A Smoky Mountains után ütünk következő célpontja, Ligonier, tartogatta talán a legkiemelkedőbb, de mindenesetre legkedvesebb emlékeket számunkra. Én már régóta tudtam Ligonier létezéséről, mert csaknem Amerikába érkezésem óta van egy életbiztosításom az Amerikai Magyar Református Egyesülettel, melynek két alapítványa, "otthona” van Ligonierben. Az egyik az Árvaház, a másik az Idősek Otthona, de mindkettő “Bethlen Home”, Bethlen Otthon néven ismert és nagyrabecsült társadalmi létesítmény. Természetesen fogalmunk sem volt róla, hogy milyen helység ez a Pittsburgh (Pennsylvania) közelében lévő városka, de ütünk közben elhatároztuk, hogy mivel az Egyesült Államok “alapító” államát, Pennsylvaniát, meg akarjuk látogatni ezen a 200. születésnapi évfordulón, hát meglátogatjuk a “Bethlen Otthon” alapító városkáját is. Nagyobb és kellemesebb meglepetés nem is érhetett volna bennünket! A körülbelül hatezer lakosú városka a történelmi jelentőségű Ligonier Völgy központja — és milyen elragadó központ! Körutazásaink során Amerikában eddig még nem találkoztunk hasonlóval! Az egész városka olyan, mint egy kis ékszerdoboz; minden szemet vidító és tisztán csillogó benne. Még főterének neve is ékszerre emlékeztet: “Diamond”-nak, azaz “Gyémánt”-nak hívják, mivel alaprajza hatszögletű, mint a csiszolt gyémánté. Amerikai szemmel nézve Ligonier már “öreg” település: 1817-től kezdve a városkának s benne a főtérnek fontos szerepe volt mint postakocsiállomásnak a Philadelphia-Pittsburgh útvonalon. A tér közepén lévő fehérre festett s ugyancsak hatszögletű, áttört csipkemintához hasonló díszítésű zenekari emelvényen manapság, nyári vasárnap estéken válogatott zenekarok adnak koncerteket. Számunkra természetesen legfontosabb és legérdekesebb volt a Bethlen Otthon két épületében, valamint a Bethlen Pressnél tett látogatásunk. Az Árvaház a városka szívében álló hangulatos, kívülről teljesen folyondárral befutott, belülről kellemesen és praktikusan berendezett épület, melyet Ft. Nagy Lajos igazgató-lelkipásztor és Nt. Galántay Jenöné felügyelőnő vezetnek nagy szeretettel és hozzáértéssel. Az Idősek Otthona a városka felett, a Móri-hegy tetején áll “mint egy palota”, csodás kilátást nyújtva Ligonier és környékére. Az Idősek Otthonát ez év júliusa óta Nt. Kovács Pál és felesége, WASS ALBERT ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET! Regény (folytatás) Azzal kezdtem, amikor még bojtár voltam a Komárnyikon és megismertem Anikót. Aztán elmondtam neki a Cibát, a Belcsujt, a házat, Andriskát a kicsi csizmát, mindent. Lassan szőttem a szót és közben bennem is élni kezdett újra minden, ami volt. És mintha mindaz ott lett volna valahol a levegőben akkor, amig mondtam, valahol egészen közel, mintha csak a kezemet kellett volna kinyuptanom utána. És ahogy mindezt elmondtam, olyan volt, mint egy búcsúzás, mint egy elmaradt búcsúzás, ami megfeküdte eddig a lelkemet s amit ott a farönkön ülve, a kovács háza előtt, elrendeztem magamban. A kovács hallgatta szótlanul és közben megvirradt a reggel. A ház ajtaja kinyílt és kijött a borzas kicsi asszony és átment a pajtába. Aztán hallani lehetett, ahogy fejni kezdte a tehenet. Majd újra visszatért a sajtárral és amig átment a házhoz aggodalmasan felénk pislogott. És én még mindég mondtam és a kovács még mindég hallgatta figyelmesen. Elmondtam, hogy milyen szinű volt az Anikó haja, ha rásütött a nap és milyen volt a szeme és milyen volt a kacagása. Hogy milyen volt, amikor kicsi András először emelte föl a kezét, hogy megfogjon vele valamit. Milyen volt, amikor először húztuk a lábára a csizmát és először fújt bele a furulyámba. A köd rendre eloszlott a fejünk fölött és kinyílt az ég kékje. A diófa levelei hullottak, aztán a nap végigsöpörte az udvárt és valahol varjak károgtak. Mikor befejeztem a mondanivalómat, egy ideig szótlanul ültünk a farönkön. Aztán a kovács rekedten megkérdezte. “És miért kellett nekem tudnom ezeket?” “Mert te voltál az, aki megölted Anikót” feleltem neki “Anikót s a fiamat”. A kovács rám meredt. A szája is kinyílt. “Én. ..?” hebegte “én...?” “Te. Mert te vezetted arra az orosz katonákat. És én most azért jöttem. . .” Ebben a pillanatban megnyílt a ház ajtaja és egy kicsi leányka jött ki rajta, olyan négyéves-forma kicsike leány. Kezében egy csuprot tartott ügyelve és egyenesen oda hozta hozzám. A csuporban tej volt. “Édesanyám kíván egészséget hozzá” csipogta a leányka és markomba adta a csuprot a frissen fejt habos tejjel. Ott volt a kezemben a csupor és a kislány szelíd kék szeme egy pillanatig a szemembe mélyedt. És én nem fejeztem be azt, amit elkezdtem. Aztán megittam a tejet és a csuprot visszaadtam a leánykának. És akkor elkezdett beszélni a kovács. Halkan és rekedten, de a hangtörtént, ami nem kellett volna történjék és sok minden történik még ma jában biztonság volt és meggyőződés. Sajnos, mondta, sok minden is. De nincsen szülés fájdalom nélkül és nincsen feltámadás nagypéntek nélkül. És itt most egy új világ van születendőben, mondotta a kovács, és a szegény emberek igazsága van feltámadóban. Úgy kell venni ezt a 71
